Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 1. szám - Iván Alekszejevics Bunyin: Tolsztoj megszabadulása (részlet – Soproni András fordítása)
3 Iván Alekszejevics Bunyin Tolsztoj megszabadulása (részlet) „Farkasszemek” – ez a kifejezés nem igaz, de jól kifejezi a benyomást, amelyet a szeme keltett: rendkívülisége mindig és mindenkire hatott, fiatalra és öregre egyaránt (ugyanúgy, ahogy sajátos mosolya is). Mindamellett valami farkasszerű is megjelenhetett benne – amikor néha leszegett fejjel, szúrósan nézett valakire. A szelídség, az alázat, a jóindulat, olykor még mosoly és kedves derű csak az utolsó arcképein kezdett megjelenni. Az összes többi portrén – szinte kamaszkorától öregkoráig – megdöbbenti az embert az erő, a komolyság, a szigor, a bizalmatlanság, a hideg vagy kihívó megvetés, a jóindulat hiánya, az elégedetlenség, szomorúság. Azok a komor, szúrós, vesébe látó szemek, keményen összeszorított fogak! „Az ellenségesség vesébe lát” – mondta egyszer valamivel kapcsolatban, valamiről vagy valakiről. Ez rá is alkalmazható. Joggal mondta magáról: „Gonosz soha nem voltam; két-három cselekedetem volt, amelyek megkínoztak; de kegyetlen nem voltam.” Mégis sok fiatalkori és érett arcképe láttán az embernek óhatatlanul eszébe jut ez „az ellenségesség vesébe lát”. „Kétkedő, tagadó szellem”,1 ahogy akkoriban Puskint idézve mondták róla, „az általánosan elismert igazságok lerombolója”. Az ilyen címkékre annyi alapot adott, hogy lehetetlen felsorolni. Itt van az asztalomon a svájci naplója, 1857-ből. Mindenütt hű magához: „Különös dolog! Talán az ellenkezés szelleme az oka, vagy az ízlésem ellentétes a többségével, de az biztos, hogy egész életemben egyetlenegy híresen szép dolog se tetszett nekem.” Attól függően, hogy milyen volt a hangulata, milyen lelkiállapotban volt – márpedig ezek az állapotok, mint tudjuk, nagyon gyakran és hevesen változtak –, vagy attól a közegtől, amelyben éppen tartózkodott az adott pillanatban, hol ilyen volt, hol amolyan, ami nyomban megmutatkozott az egész külsején is; ő maga mondta: „Milyen nagy hatalma van a társaságnak és a könyveknek. Ha jók, vagy ha rosszak, más és más ember vagyok”, mégis az ifjúkori, az érett és a kora öregkori képein mindig van valami uralkodó vonás, amelyet bárminek lehet nevezni, csak éppen jóságnak nem. Itt van például diákkori, kazanyi arcképe: eléggé zömök, sündisznófrizurás fiatalember, komoly, elégedetlen arc, amelyben valami buldogszerű. Aztán a tiszti portré: szintén sündisznófrizura, csak éppen felállóbb, az arca kissé hosszúkás, rövid oldalszakállal, a tekintete hideg és gőgös; az egyenruha vállán elegáns köpeny, hódprém állógallérral. Teljes ellentéte ennek egy másik tiszti portré: talán ▼ 1 A. Sz. Puskin, Az angyal, ford. Soproni András, in Szabadság árva magvetője (Budapest: Európa, 2022), 82.
