Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2024 / 3. szám - Pál Sándor Attila: Tízéves a Forrás (Negyvenöt év után, avagy olvasónapló egy folyóiratszámról)

méltó. Egyik szövegben sincs igazán kritikai megjegyzés, s ezt remekül illusztrálja Goór Imre írásának e passzusa: „Pályákról, versenyekről, futókról tudósít, rokon törekvésekkel vezet a fölismeréshez, példákat lobogtatva mondat véleményt a »tárgyilagos« olvasóval a fent említett korszerűségről vagy műkritikáról. Mindezt oly ügyesen teszi, »tetten érni« nem kívánkozunk; vitába szállni véle értelmetlennek tartjuk, mert igazságai általános érvényűek, tehát objektívek.”

Mint már említettem, a lapszámot a Krónika rovat zárja, Katona Imre írásával, melynek a harmadik része jelent meg márciusban, A Fertőtől Zobor vidékéig (kisalföldi népcsoportok) címmel. Rövid történeti-földrajzi áttekintés után kitér a Kisalföld belső tájaira, annak vízi világára, a vadászat és a szilaj pásztorkodás kultúráira, a népművészetre és a népszokásokra, valamint még külön is, zárásként a tájegység egyik, ha nem a leghíresebb táncára, a kapuvári verbunkra (Martin György munkásságára is kitérve, s említve Móricz Zsigmond

Kapuvári

mise című riportját). Katona írásáról, s egyáltalán e rovat gesztusáról vagy jelentőségéről a Tiszatáj híres Diákmelléklete jutott eszembe, annak folytatólagos, néprajzos-honismereti változataként.

Mi a végkövetkeztetés? Sokat és kedvvel bújom az archívumot, kell is tennem évfordulók, egyéb alkalmak miatt, s számtalanszor bukkanok fontos, jó írásokra, ma is felfénylő, felragyogó kincsekre, de teljes archív lapszámot most először olvastam végig. S az időben minél messzebbre nyúlással éppen azt szerettem volna elkerülni, ami most mégis megkörnyékez: hogy elfogult, vagy inkább elfogódott legyek. Egy viszonylag fiatal, tízéves lapot látok, tele lendülettel, hittel abban, hogy amit képvisel és amit csinál, az fontos, érdemes, érdekes, a feltétlen tudatában annak, hogy olvassák, nem is kevesen, s mindez felelősség. Gazdag rovat struktúra, sok-sok téma és mondanivaló, ugyanakkor a béklyóban táncolás mutatványa: két írás is utal Trianonra (Pákolitzé és Pálfyé), s csak elképzelni tudom a félelmet és a tanakodást a nyomdába adáskor: vajon átmegy-e a rivaldán? Átment. Azt írja még abban a bizonyos lapszám eleji, beköszönő szövegben a Szerkesztőség: „Az ünnepi lélegzetvétel sem feledteti velünk, hogy temérdek még az elvégezni valónk. Szerkesztői tekintetünket egyaránt kell vetni a minőségi mércére csakúgy, mint az élő irodalom legújabb folyamataira. Olykor bátorításra szorulnak nemcsak a kritikusok, hanem a közvetlen valóságábrázolásra vállalkozó írók is. Képzelünk hát magunknak töretlen pályaívet, s gazdagodást oly módon, hogy az eddigi vívmányainknak is részük legyen a szellemi tőkefelhalmozódásban. Mindehhez éppúgy kérjük az Olvasó segítő türelmét, megértését és szigorú kritikáját, mint ahogy kívánjuk magunknak a folyton megfrissülő alkotókedvet, a szerkesztői nyitottságot, érzékenységet és határozottságot.”

Majd’ elfelejtettem: az 1979. márciusi Forrás nem az utolsó írással ér véget. A hátsó borító belső oldalán ez szerepel: Évtizedes tükörbe néző. Idézetek szerepelnek itt a lapról, sajtószemle, az Elet és Irodalomtól a Petőfi Népén és a Köznevelésen 111