Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 3. szám - Pál Sándor Attila: Tízéves a Forrás (Negyvenöt év után, avagy olvasónapló egy folyóiratszámról)
rában levő Komárom-Párkánynána vasúti kereszteződés közelében állítottuk fel az üteget... Tizenkilencen voltunk, gépfegyveresekkel együtt... Először az állomásról kilöktek egy gallyakkal álcázott vasúti kocsit, amely gurult egy darabig, de erre nem lőttünk, utána aztán jött egy páncélvonat, én lőttem az ágyúval, de a lövedék elment a páncélvonat fölött, az meg tüzelt ránk, a főhadnagy azt ordítóttá, hogy kettővel rövidebbet lőjek, de akkor meg a páncélvonat előtt robbant, az meg csak tüzelt, úgyhogy már hét géppisztolyosunk esett el, ott feküdtek körülöttem, eggyel hosszabbat, ordított a főhadnagy, és akkor lőttem és telibe találtam... Az egész üteget jutalomképpen levitték Balatonaligára nyaralni...” Ami leginkább megdöbbentő, főleg, ha a publikációt nézem csaknem 45 év távlatából, az ezeknek a régi, baloldali-kommunista mozgalmi embereknek a töretlen hite, teljes azonosulása és önfeladása az ideológia (hit) szolgálatán ban, gyakorlatilag szemernyi kétség nélkül. Amennyire ijesztő, annyira erős is. Elvtársazás, ellenforradalmárok kijátszása, szervezkedések, vonal alatti munkák, majd a kétségtelenül és magától értetődően fel szab adui ásnak nevezett szovjet bevonulás után az új ország építésének hitbuzgó, kétségtelen lendülete. Maradjunk annyiban, megrendítő. Néhol pedig ijesztő is. „Az ellenforradalom kitörésének első napján jelentkeztem a rendőrkapitányságon, hogy elvtársak, adjatok fegyvert a kezembe, harcolni akarok a munkásosztályért. Amikor október huszonharmadikán a tömeg megrohamozta a kapitányság épületét, részt vettem a tűzharcban. Utána visszatértem a vállalatomhoz, ahol a kétségbeesés a tetőfokára hágott, a párt sorai megbomlottak, végig kellett hallgatnom az ellenforradalmi csőcselék gyűlését, ahol meghurcoltak, meggyaláztak. Ekkor szembefordultam az ellenforradalmi erők vezérével és azt mondtam: »Velem csinálhatnak akármit, én mindig kommunista maradok.« November negyediké! A meggyalázott magyar nép és a sokat szenvedett munkásosztály újra felemelte a fejét, újra szabad lett, jómagam is. Meghozták számunkra az életet újra azok, akik már egyszer megtették, csak nem tudtunk vele helyesen élni.” Vagy: „Leintettek (október 24-én hajnalban, a rendőrségen - PSA), elküldték haza, ugyanezt csinálták a többi jelentkező elvtárssal is, akik bevetésüket követelték a fasiszták ellen. Végre reggel nyolckor a Partizánszövetségben beosztást kaptam, átküldték a Belügyminisztériumhoz harminc elvtárssal. Tíz órakor már a Belügyminisztériumot rohamozó fasisztákat vertük vissza, legalább huszonötöt kinyírtunk, köztük egy cisztercita papnövendéket.” No komment. A Hatvani-Mocsár-beszélgetés címe: Társadalmunk az igazra áhítozik. A bevezetőben bőségesen méltatott interjúalanyról mára bízvást mondhatjuk, hogy Mocsár Gábor (is) kimeríti az elfeledett író fogalmát, amennyiben nem emlegetjük, műveit nem olvassuk, s lassan a bennfentesek, azaz teszem azt irodalomtörténettel foglalkozók is elfelejtik, ki is volt. Ezt csak neutrálisán jegyzem meg, a tény rögzítése kedvéért, nem az ilyenkor szokásos, hát pedig illenék felhanggal. 108
