Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-4. szám)
2024 / 3. szám - Csenki Nikolett: „Jó, hát akkor itt fogunk élni” (A Megáll az idő történelmi kontextusáról)
Kultúrpolitika a Kádár-korszakban A Kádár'korszakban a hatalom a művészeti alkotásokat három csoportra osztotta fel: tiltott, tűrt és támogatott.4 A támogatandó és a tiltandó művek között hatak más rés volt, ez volt az igazán nagy rész, a tűrt, a tolerált kategóriája. Ugyanakkor az is látszik, hogy amit támogattak, tehát az, ami támogatandónak ítéltetett, azt mélyen megvetették a hatalom emberei is, a tiltottaktól féltek, és a tűrteket akarn ták megnyerni maguknak.5 4 Ugyanakkor az sohasem volt leírva, hogy mi számított támogatottnak, tűrtnek, vagy éppen tiltottnak - a politikai bürokrácia jól működő gépezete „írásos szabályok” nélkül dolgozott. Ez ellen fel is szólalt (igaz, csak 1981-ben) az írószövetség közgyűlésén Eörsi István, hogy állítsanak fel egy cenzúrahivatalt, amelynek segítségével mindenki eligazodhatott volna a tilalmak szövevényes útvesztőjében. Vö. EÖRSI László, „Ideológiai pragmatizmus és (Ön)cenzúra: A három „T” kultúrpolitikája”, Világosság 49, 11-12. sz. (2008): 73—96. 5 Uo. 6 A „cenzúra hivatala” azonban máshogy is kifejtette hatását: a magyar klasszikusok írásait, kezdve Bessenyei Györgytől egészen József Attiláig, „kigyomlálva”, átírva engedte a Párt az olvasók elé tárni. Erre a tényre Szörényi László irodalomtörténész hívta fel a figyelmet, s külön munkát is szánt a „heréit klasszikusok” bemutatására: Szörényi László, Delfinárium: Filológiai groteszkek (Miskolc: Felsőmagyarország Kiadó, 1998). 7 György Péter, A hatalom képzelete: Állami kultúra és művészet 1957 és 1^80 között (Budapest: Magvető, 2014), 11. A tárgyalt korszak kulturális politikájának fő irányvonaláért Aczél György KB'tag (1956-1989), művelődésügyi miniszterhelyettes (1957-1967), PB'tag (1970- 1988), 1967'től 1974'ig, majd 1981'től 1985'ig a KB kulturális ügyekért felelős titkár felelt, aki valójában kegygazdálkodást folytatott a művészekkel: az „engedni és tiltani”, továbbá az „ostor és mézesmadzag” politikájával.6 Fontos azonban itt megjegyezni, hogy a Kádár'korszakban a hatalom a maga céljának megfelelően használta és uralta a tömegkultúrát, mégpedig éppen saját kollektív eredetmítO' szának megképzése érdekében, aminek kezdőpillanatát, az időszámítás kezdetét, „mitikus alapját” a forradalom leverése jelentette. A társadalom bírálata nyíltabban fogalmazódhatott meg 1980 után, mert ekkortól „az MSZMP egyre kevésbé volt képes fenntartani az állami kultúra kizárólagosságának gyakorlatát, egyre nagyobb mértékben sodródott az átalakuló kánonnal, s volt kénytelen tűrni a kulturális és politikai pluralizmus lassan főt' málódó hálózatát; miközben azokban az években még senki sem tudhatta, hogy a vulkán alatt éltünk. A rendszer nem pusztán a folyamatos jelen idő állapotában vesztegelt, nem egyszerűen a mindennapi élet rendjét megszabó politikai esztéti' ka jelentésvesztésének korát írtuk, hanem a rendszer végóráit - mit sem sejtve.”7 De az 1980'as évszám más szempontból is fontos határnak tekinthető; a lengyel' országi forradalmi események Jacques Rupnik szerint a harmadik láncszemét (’56, ’68) jelentették annak a kumulatív hatásnak, amely aztán az 1989'es „dicsőséges 74
