Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 2. szám - Sinkovicz László: Semmi. Nimic (Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg)
a légzésüket, látva a gesztusaikat, a mozgásukat. Az írásmóddal, amivel próbák koztam, nagyon közel mentem az egészen hétköznapi, lényegtelen dolgokhoz. De emögött a hétköznapiság mögött kell lennie valami mélységnek. Ugyanakkor velük haladni, nagyon közelről figyelni őket, a történéseket, nem teszi lehetővé azt, hogy a fejükbe lássak, vagy az érzéseiket átéljem.”3 Ennek az intim szerzői helyzetnek köszönhetően a szöveg vissza tud kanyarodni ahhoz a humanista hagyó' mányhoz, amely a posztmodern nyelvúaritmetikai fétise és a poszthumán fősodrai között háttérbe szorult. E tekintetben pedig épp az említett Mészöly At/émjának, Saulusának vagy Magasiskolájának hagyományait folytatja. Teljes egészében pedig az absztrakttá nagyított kérdések sem hiányoznak belőle - ahogy ez később látszó' dik is majd -, épp csak máshogy viszi - szó szerint is - színre ezeket. 3 Ruff Orsolya, Tompa Andrea: Van bennem egy őskíváncsiság, hogy milyen a gonosz, Hozzáférés: 2023.08.26., https:// konyvesmagazin.hu/nagy/tompa_andrea_sokszor_nem_halunk_meg_jelenkor_csalacl_erclely_iclentitas_haboru.html A drámák, versek, prózák, szerepek, előadások funkciója ugyanakkor nem csak ebben áll, olyan identitásmarkerek, illetve 'keretek is, amelyek a főszereplő énjének definíciós pontjaivá válnak. Nem abban az értelemben, hogy ezek narra' tívái mentén tudná létrehozni a saját énjét, hanem mintha ezek, illetve a három fal által létrehozott keret lenne az egyetlen olyan környezet, ahol Tilda valamiféle, hacsak ideiglenes én létrehozására képes lenne. Ennek legérzékletesebb példája, amikor az Antigoné próbáján először jelenik meg maszkban. „A következő próbára Tilda kibontott hajjal, mély kivágású blúzban megy, a maszkot gumival erősíti az arcára. „Se vede cá stii cine esti. Látszik, hogy tudod, ki vagy, mondja neki Titi. Tilda bólint. Tudja.” [339.] A színpadon (ez nem feltétlenül színházi) kívül ugyanis mintha nem lenne, vagy a „nincs” lenne olyan, vagy az a horgonypont, amelyhez viszonyulva definiálhatná önmagát. Részben ugyanis színházi szerepeivel teljes egészében azonosul, amíg játssza, valóban azzá a perszónává válik, mintha a játék és színjátszás itt a freudi értelmében válna értelmezhetővé: nem valaminek a mimikrije, hanem egy valóság létrehozása lenne. E téren kívül azonban mindez látszólag ingataggá válik. Ezt jelöli a név bizony' talansága is, amelynek az identitáskonstrukció egyik kitüntetett szerepében keL lene lennie, ugyanakkor a Sokszor...'ban sokkal inkább a viszonyrendszertől függ. Eredeti neve Székely Matild, de Feri és Erzsi gyerekként főként Matyinak szólítják, az újra'anyakönyveztetés után Nagy Matild Erzsébet lesz, sokszor viszont csak Nagy Matild, de leggyakrabban mégiscsak Tildaként szerepel. Mintha a nevek is szerepek lennének, amelyeket magára ölt vagy rá öltenek, abszolútumjellegük azonban mégiscsak hiányzik. „S akkor ránéz Matyira, s azt mondja, egy ilyen szép leánykának pláne örül. Hogy hívnak?, kérdezi. Matyi halkan feleli, amit Erzsi s Feri már két napja kipróbált, hogyan kell majd válaszolni. Nagy Matild. S milyen nevet IO4
