Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 2. szám - Veréb Arnika: A felfedés lehetetlensége (Arcképleírások Szentkuthy Miklós Szent Orpheus Breviáriumában)
egy olyan skálán, amelynek egyik pontját egy történelmi személy (Héloise) teszi ki, a másik ponton pedig a misztikus bizonytalanságba hajló sosem volt festmények alkotóinak képzeletbeli lényei állnak. Az arcképek központi része a fej, illetve az arc leírása, amely mindkét esetben ellentétben áll a szemekkel. Izabella arca öreg és őszies,26 Héloisc-é már önmagában koponya. 27 Az arc fentebb kiemelt elemei beleérthetők az egész fejnek tulaj donított öregségbe, illetve halálközeliségbe, annak részei, azonban mind a két arcból előviláglanak a szemek, mint a félholt nők egyetlen élő pontjai. Az arc (halál) és a szem (élet) viszonya szinekdochéként működik. A leíró ugyanúgy fenntartja a cserélhetőség lehetőségét akárcsak az asszonyi és leányi jelzők jelentéskörében: vagy a túlzó életteltség eredménye a holt test („a csontok csak megmaradt üszkök e szem-teljesség éhes máglyáján.”, 103.), vagy egy öregedő testben megmaradt vitalitás véletlen pontja csupán, („az izmok és kéjesen petyhüdő [...] bőrök közül valami égi szabályosság, tűzgeometria, tavaszi gamma. [...] külön titok volt, hogy nem a fontainebleau-i arc-ősz, hanem ezek a túl szabályos ovál-szemek voltak az emberibbek, az élőbbek.” 362.) De minden megközelítés esetében a leíró egy nagyobb egységként ábrázolja az ellentét egyik pontját, és annak részeként az ellentét másik pontját. Az ellentétek szomszédossága itt szorosabb térbeliségként is érthető. Az Izabella arcképet megelőzi Borgia Ferenc találkozása egy zugperzsa szekta kapuőrével, Olympiasszal. A kapuőr beavatja Ferencet a misztikus azonosságba: ha a halott szájába a tavaszi kökörcsin gyökerét dugják, majd elültetik, annak virágpora az élő testen a halottal azonossá teszi a személyt. Már önmagában ez az átjárási lehetőség is kapcsolódik az arcképekhez. Az ismétlődő jellemzők, amelyek megtalálhatók mind Héloise, mind Izabella és a többi említett arcképben, úgy ível át a Breviárium első három kötetén, ahogy a kökörcsin virágpora a személyiségét Olympiasra cserélt kapuőrökén. („En Olympias vagyok. Alexander anyja. A történelem csak egyről tud, mi azonban végtelen sokról.”, 356.) Olympias emellett felfedi Ferenc előtt az álmok világának természetét is, amely az elbeszélő kommentárjában a mítosz definíciójával azonosul. Eszerint a mítosz a teljes önazonosság és a megismerhetetlenség, a titok együttállása. „Mi a mítosz? Minden mítosz és minden vallás? Olympias megmu tatta örökre: egyrészt a valóság lenyűgöző önazonossága önmagával, a fában az, hogy milyen rettenetesen fa [...] A másik meg az, hogy ez a ▼ 26 „Az egész arc kissé őszies volt, egypár mély ránc, egypár görcsösödő, mésztől tördelt ér, lazuló bőrök, öncélú szisztémákba ugró csontok [...] Ezek közül néztek előre a lencse-keresztmetszet hegyes oválját egész embertelen szabályossággal mutató, óriási és minden, csak nem őszi, hanem driádosan tavaszkiabáló szemek.” 362. T] „Már életében is csak koponyája van, nem feje; a festéket csontokra rakja, a bőr kihagyásával. [...] A halántékától a szemek alá futó csontéi rettentő erősen látszik; arca üreges, mintha a pofák is szemüregek volnának [...] Ahol a szemek ilyen szentléleki konoksággal tudnak izzani, mint a pokol elízium Janus-tükrei [...] ott nem csoda, ha a test makabreszk: a csontok csak megmaradt üszkök e szem-teljesség éhes máglyáján.” 103. 58
