Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2024 / 2. szám - Tóth László: „...kacsák a háztetőkön”, avagy Víz... víz... víz

ne még Izsa mellé sorolni?!” De amit Tőzsér mond, aki egyébként dél-szlovákiai viszonylatban elsők között vetette fel ugyanitt a tájházak, falumúzeumok létesítősének szükségességét, az tágabb értelemben is érvényes. Úgy tűnik ugyanis, mintha a szóban forgó vidéken éppen a öt és fél évtizeddel ezelőtti csallóközi árvízzel tetőződne, és az elpusztult falvak újjáépítésével érne véget a klasszikus értelemben vett faluvilág, illetve a hagyományos paraszti életforma és kultúra pusztulásának az a folyamata, amelyről például Duba Gyula beszél megrázó erejű irodalmi szociográfiájában honti szülőfaluja: Hontfuzesgyarmat

példáján,

a Vajúdó parasztvilágban.

Egyébként érdekes, s mintha még nem is kereste volna senki a magyarázatát, hogy annak ellenére, amilyen erővel a kérdéses természeti katasztrófa áthatotta és felrázta a (cseh)szlovákiai magyarságot, irodalmában - néhány verset (Tőzsér Árpádéit, Ozsvald Árpádét, Cselényi Lászlóét, Keszeli Ferencét, Gyüre Lajosét, Szitási Ferencét), továbbá Bereck József novelláját (Eszter), valamint Dobos László Egy szál ingben című regényének vonatkozó fejezetét, és két-három irodalmi igényű publicisztikai írást leszámítva - nem hagyott sok maradandó nyomot, nem termett évtizedek távolából is kiugrónak ítélhető jelentősebb alkotást. Még akkor sem, ha Zalabai Zsigmond

az

árvíz irodalmi és sajtóvisszhangjából, fotódokumentumaiból Presinszky Lajossal összeállított, s Víz, víz, víz, víz címmel 1555-ben megjelentetett kötetük rövidke utószavában úgy ítéli meg, hogy ezeknek az írásoknak a jóvoltából „az 1565-ös árvíz már-már »újözönvíz-mítosz«-szá stilizáltan, közösségi sorstapasztalatokat sűrítő példázatként jelenik meg előttünk”.

Nem terjedt ki viszont Zalabaiék figyelme a népi emlékezetet tükröző, T. nagyapjáéhoz hasonló spontán eseményleírásokra, a katasztrófával foglalkozó magánlevelek, esetleges naplófeljegyzések, egyéb műfajokban született írások felkutatására. Ami annál inkább is sajnálatos, mert egyike volt azoknak, akik a csehszlovákiai magyarság 1545-1548 közötti üldöztetésével, megaláztatásával, kisemmizésével kapcsolatos népi emlékezet írásos dokumentumainak egybegyűjtését a leginkább szorgalmazták, s azok közzétételében is jeleskedtek (1. az általa összeállított Magyar Jeremiádot), tehát a legtökéletesebben tisztában volt az írásbeliség e rétegének jelentőségével is. Feltételezhető, hogy szerte a Csallóközben és a Duna mentén több ilyen, az 1565-ös nagy dunai árvízhez kapcsolódó, T. nagyapjáéhoz hasonló feljegyzést rejthettek még a szekrénymélyek, sublótfiókok, melyeknek valószínűleg érdemes lehetett volna - lehetne még? - egyszer utánajárni. Az öreg a szóban forgó esztendő decemberében töltötte be a hatvannegyedik életévét. Az izsai árvízről szóló feljegyzéseit (Izsa Község Krónikája ipGyVös Árvízről) ugyanazon év szeptember 27-én vetette papírra, de telenként még az 1570-es évek elején is mindig újabb és újabb füzetbe másolta át meg át, mintha biztosra akart volna menni: valamelyik példánya ily módon majd csak fennakad az idő rostáján. Egyébként bizonnyal dagadt volna a melle a büszkeségtől, ha láthatta volna írását nyomtatásban, mint ahogy T.-nek azt, 2000 30