Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 11. szám - Buday Bálint: A Szerző feltámadása (Beszédpozíciók és értelmezési stratégiák Tandori Dezső önkommentárjaiban)
101 érthetjük – esetleg ún. „rossz” versek is lehetnek.40 Eltekintve attól, hogy a foto szó kapcsán felvetett két megfejtési lehetőséghez egy kívülálló értelmező aligha képes ilyen evidens módon eljutni, a kommentár Tandori értelmezési stratégiájának megértése szempontjából egy nagyon fontos megjegyzést tartalmaz, nevezetesen, hogy Tandori lényegében egyenlőségjelet tesz a „többletadás” és az „értelmezés” fogalmai közé. Eszerint egy vers interpretálása egyet jelent a „jelentések végtelen láncolatának” feltérképezésének megkísérlésével. Ennek megfelelően Tandori látványosan el is hárít minden olyan lehetőséget, amely alkalmat adhatna az éppen elemzett vers végső jelentésének stabilizálására. Az esszé sokszor bizonytalan, néha tanácstalan, az asszociációknak nagy teret engedő beszélője most már talán nem is olyan meglepő módon éppen azokon a pontokon válik kizárólagossá, ahol az adott szöveghely látszólag evidens értelmezési lehetőséget kínál. Ez történik például A damaszkuszi út című vers kommentárjában, ahol letiltja a riffaterre-i kötelező intertextust: „semmi közünk a Saulus-Paulus ügyhöz”.41 A kommentár másik érdekessége, hogy ugyanakkor a „kultúrhistóriai tény” felhasználását nem tagadja, csak azt, hogy „köze lenne hozzá a versnek”. A logikai bukfencnek tűnő állítás értelme talán megint csak annak demonstrálása, hogy a verseket – Tandori értelmezésében legalábbis – nem megfejtendő enigmákként, hanem az értelmezésnek szándékosan nagy teret engedő, „nyitott műveknek” volna érdemes tekintenünk, ami ebből következően azzal is jár (és Tandori egymást kioltó értelmezései is talán ezt hivatottak leképezni), hogy ugyan elképzelhetetlen egyetlen helyes értelmezése, megoldása a Talált tárgy... verseinek, ahogy rossz értelmezés is csak annyiban létezik, amennyiben az egy vers „megfejtésére”, és nem a versszerkezetben hordozott „jelölők szabad játékára” igyekszik rámutatni, mindez nem menti fel az olvasót a potenciálisan végtelen számú értelemlehetőség feltérképezésének kényszere alól, hiszen „[a] talált tárgy megtisztított visszaadása csak az elemzésben történhet meg, mely az olvasóra vár [...]. A hangsúlyt tehát az értelmi, érzelmi s még valamilyen megtisztításra helyezném, a talált tárgy elfogadása csak ekkor következik be: visszaadáskor.”42 Ez pedig akkor is így van, ha az interpretáció hozadéka nem is lehet több a Tractatus – Tandori egy másik önkommentár-gyűjteményében is idézett43 – előszavában szereplő konklúzió belátásánál: „Véleményem tehát az, hogy a problémákat végérvényesen megoldottam. És ha ▼ 40 Vö.: „A hogy után kérdéses, kell-e pont. Talán kell, mert különben folytatást várnánk. Kicsit zavaró, mert enyhe tréfaízt hoz, holott tréfáról szó sincs. Ezt a kérdést tehát mintha nem tudtam volna megoldani. Hacsak megoldásnak nem tekintjük, hogy egy eldönthetetlenig jutottunk.” (A damaszkuszi út kommentárjából. = Tandori, Mi mondható... (I), 78.) 41 Hozzáteszem, bár Tandori költészete – ahogy erre a tanulmány második felében még bővebben is kitérek – a késő modern korszakküszöbre alapozza magát, a késő modern elődöktől (főként Pilinszkytől) való részleges elhatárolódás szintén visszatérő motívum az esszében. 42 Tandori, Mi mondható... (I), 77. 43 Tandori, Hamlet visszatér, 53.
