Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 11. szám - Beke József: Arany János verselésének egyéni sajátosságairól
37 Nőben épen megfordítva Voln’ természet-elleni. (Párviadal) A fenti példák annak bizonyítékai, hogy a költő teljesen uralja a nyelvet, ezért magabiztosan túllép a nyelvtanilag korlátolt, szokásos kifejezésmódon: amikor belülről hallja, akkor a költészet érdekében voltaképpen nem megszegi, hanem felülemelkedik rajta. De Ő megteheti. Úgy is mondhatjuk: Ki, ha Ő nem! ▶ A továbbiakban lássuk egy másik területét a nyelvi kifejezésmódnak, amelynek szabályait a VERSELÉS érdekében Arany János szintén „megszegi” itt-ott. Ez pedig a HELYESÍRÁS! Bizony, ez igen kényes és különösen furcsa jelenség. Annál inkább is, mert éppen az a tanár teszi ezt, akinek nagykőrösi emlékkiállításán máig jól látható az egyik valahai diák „írásművének” hibája mellett a „saját kezű” figyelmeztető kifejezés: „ezerszer javítottam már”. Arany János megszegi a szabályt, mert amikor verset ír, akkor nem tanár, hanem KÖLTŐ! Olyan művész, akinek számára a nyelv „csak” anyaga a kifejezésmódnak, de olyan anyaga, amelynek tökéletes birtokában van, amelyet minden ízében, legkisebb porcikájában is ismer, mégpedig nemcsak írott, hanem beszélt formájában is! Teljesen uralja is: ezért tud belőle nagyot, maradandót alkotni. És a VERSben történő önkifejezés teljessége, tökéletessége érdekében kész túllépni bizonyos szabályokon, korlátokon is. Milyen költői tökéletesség érdekében lehet erre szükség? Például a RÍM érdekében! Ez ugyanis nem nyelvtani, hanem költészeti, verstani kategória! Idézzük föl a Toldi szerelmének első énekéből az egyik epizódot! Ebből megtudhatjuk, hogy Lajos király álruhában, álnéven, de igazi ló hátán magában végzi országjáró körútját, és betér itatni Rozgonyi úr házába, ahol szívesen fogadja az ismeretlen vándort a gazda is, eladósorban lévő lánya, Piroska is. Rozgonyi a vendéglátás során elpanaszolja az idegennek: „Nekem ez az egy lány örömem, bánatom.” Kiderül, hogy a bánatot az az új királyi törvény okozza, amely szerint: „Kinek fia nincsen, lányára nem hagyhat.” Az bántja tehát, hogy szép vagyona talán méltatlan vőre száll majd. Ezt hallva a királynak az jut eszébe, hogy az ő kiváló vitéze, a fiatal Toldi Miklós (akit bátyja kitúrt az örökségéből) méltó lenne erre a leányra és erre a vagyonra. Arany így fogalmazza a király gondolatát verssé:
