Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2024 / 10. szám - Móser Zoltán: Egybeköttetett tekintetek

39

Az első száz oldal után ma abbahagytam Szabó István novelláskötetének az olvasását. Nem untam, de sok volt. Ugyanis egyszerre volt nagyon szép (a stílus), de nagyon szomorúak a történetei. Ennek ellenére – talán csak utólag gondolom így, – ezekbe beleláttam a mi felnőtté váló életünk kezdetét. Mert úgy emlékszem – mindennek ellenére –, ott pislákolt a lelkünk mélyén egy kevés remény, homályos megfogalmazásban: egyszer a valamiből csak lesz Valami. De sokáig a Valamiből semmi sem lett. De ebben a Semmiben – ahogy ezt Laár András mondaná – volt azért Valami: az Élet, a mi életünk. És ez jutott eszembe Szabó István novelláit olvasva. Ezért is ajánlom azoknak, akik korabeli újságcikkek, filmhíradók, levéltári dokumentumok, statisztikai adatok mellett és után meg akarják érteni a hatvanashetvenes éveket.

Magamról is

Szabó István novellái az akkori élet gyötrelmeiről szólnak: amikor a falu és a falvak népe, a parasztság élete átalakult, de lassan biztossá vált, amit a legtöbb ember nagyon várt, az nem fog megvalósulni. Ekkor a város elszívta a falusi ifjakat – munkások lettek a földműves gyerekek –, akik azt hitték, ott olyan nagyon boldogok lesznek. (Hány és hány szív szakadt meg ekkor, mennyi lélek dermedt és fagyott meg, azt csak az tudja, aki akkor élt. A levéltárak ezt nem őrzik.) De ekkor, mint oly sokszor, az élet élt, mert élni is akart. Erről szólt az elolvasott száz oldal, ahol – a sorok között – megtaláltam elfelejtett magamat is. Hogy melyik szereplő is voltam én? Egyik sem, és majdʼ mindegyik. Mint Csehov, Mészöly vagy Tolsztoj novelláiban, regényeiben is találunk „hasonmásokat”. Csak a regényekben, novellákban lehet választani, hogy melyik mez, szerep is illik reád. De itt nem volt választás: a szerep talált meg téged (bár ezt csak később tudtad meg), és nem fordítva. Az egyik novella kapcsán elmondhatom, hogy viszszatekintve olyasféle alak voltam, mint aki a Tanulmány a törzsvendégről szóló kis remekműben szerepel. Ebben a „beszélyben” összesen egy mondat hangzik el, az is a végén. Ekkor a pincérek köszönnek el a törzsvendégtől: „– Viszontlátásra, kedves vendég úr! – Magukban, a bálványarc mögött szánták ezt a nem szűnő gyarlóságot, és ahogyan utánanéztek, azt mondta emberi tekintetük: van becsülete, az igaz, régi, jó vendég, régóta idejár – de mégse idevaló.”

Micsoda erő kellett, mennyi munka, hogy idővel – nem egy-két év alatt – azt érezzem, én mégis idevaló vagyok!