Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 10. szám - Markó Béla: Erdélyi válaszutak (Csiki Lászlóra emlékezve)
25 Az egyik legmagányosabb alkotói munka, az írás közügy lett, sőt valamiféle kollektív cselekvés már Kós Károly, Bánffy Miklós vagy Kuncz Aladár korában. Ami nem jelenti azt, hogy Az országépítő, az Erdélyi történet vagy a Fekete kolostor nem remekmű. Tagadhatatlanul remekművek, de ugyanakkor részei annak az új keletű „társadalmi rendelésnek” – ahogy később mondták –, amely sajátos erdélyi történelemszemléletre készteti az írót. Többek közt Tamási Áront, Áprily Lajost, Makkai Sándort, de még Dsidát is. A második világháború után folytatódik, immár a regnáló hatalom ezernyi tiltását így-úgy megkerülve, ez a nagy – és sok szempontból sikeres – transzilván kísérlet. Ezúttal a rendszer deklarált kollektivizmusát kihasználva, de ugyancsak a nyelvi, kulturális, történelmi identitás megőrzésének szándékával fognak neki az új meg új nemzedékek lebontani az addigi formákat, és ugyancsak közös vállalkozásként fölépíteni valami mást. Így születik meg az első Forrás-nemzedék irodalma, elsősorban Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, és olykor Hervay Gizella nevével is fémjelezve, de a névsor sokkal gazdagabb, sőt az akkor divatos felsorolásból ki-kimaradnak többen, akiket ma már legalább ennyire reprezentatívnak tekintünk, például Bodor Ádám vagy Szilágyi István. Az elnevezés egyébként az elsőköteteseknek szánt könyvsorozatra utal, amelyet Domokos Géza indított el a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztőségének főszerkesztőjeként, majd ugyancsak ő folytatta a sorozatot az 1969-ben létrejött Kriterion Kiadó igazgatójaként. Egészen 1989-ig jelentek meg Forrás felcímmel az induló költők vagy írók kötetei. Ebben a sorozatban látott napvilágot 1968-ban Csiki László első verseskönyve is Esőt-kaszáló címmel, és aztán hamarosan már ő lett a sorozat szerkesztője, az én 1974-es kötetemet is ő szerkesztette nagy műgonddal és – így kell mondanom, mert ez az igazság – szeretettel. Harmincéves volt, én huszonhárom. A meglehetősen avantgárd indulatú, de ugyanakkor az elődökhöz hasonlóan patetikus Szilágyi Domokosék utáni generáció, az úgynevezett második Forrásnemzedék egyik jelentős képviselője Csiki László, bár ezt a nemzedéket Farkas, Király, Magyari néven szokták annak idején emlegetni, vagyis Farkas Árpád, Király László és Magyari Lajos nemzedékeként. Legfeljebb az első két helyet váltogatták időnként a névsorfelelősök: Király, Farkas, Magyari. Hogy miért nem Csiki László is? Vagy Kenéz Ferenc? Nyilván szeretjük a triumvirátusokat vagy triászokat az irodalomban is, egy adott pillanatban Petőfiék is próbálkoztak ilyesmivel: Petőfi, Arany, Tompa. Nem nagy sikerrel. Volt az ötvenes évek közepén Háromszéken három betyár, szökött katonák tulajdonképpen, Pusztai, Dézsi, Jeges. Gyerekkoromban alig néhány kilométerre tőlünk valóságos hajtóvadászat zajlott ellenük. Groteszk asszociáció, tudom, de nem tehetek róla, mindig ez jut eszembe, ahányszor a második Forrás-nemzedéket emlegetik, hogy ezek szerint mindenből három kell nálunk, szegénylegényből és költőből is. Tényleg
