Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 1. szám - Gyürky Katalin: Likvidált lelkiismeret (Damon Galgut: Az ígéret)
102 amivel komoly kellemetlenséget okoz a hozzátartozói számára. S Amornak éppen ez utóbbi szerepével – és az ehhez a szerepéhez való testvéri viszonyulással – veti le a „pusztán” lokális jellegét Az ígéret című regény. Hiszen ahogy Astrid és Anton a húgukkal bánnak, az a legősibb, öröktől fogva létező emberi mintákat követi. Olyannyira, hogy a nárcisztikus, karcsúsága érdekében önmagát hánytató, azaz bulimiás, rátarti Astrid – az anyjuk temetése napján, vagyis az ígéret betartásának követelése után nem sokkal – szimbolikus testvérgyilkosságot követ el a követelőző Amorral szemben. Mintegy Káin és Ábel történetét ismétli és írja újra, amikor a „nem őrizője ő az atyja lányának” (96.) mondat hagyja el a száját. Látszólag azért, mert a húga nem átallott épp az anyja temetése napján menstruálni először, s ezzel kapcsolatban a nővére segítségét kérni. Azaz nagylánnyá válni, nővé érni, s ezzel veszélyeztetni Astridnak a hiú nőiségével a családban elfoglalt királynői pozícióját. Valójában azonban – a nővé váló Amorral kapcsolatos féltékenységén, irigységén túl – Káin mondatát megismételve és femininné téve Astrid Amort mint az élő lelkiismeretét akarja kiiktatni. Hogy azután tíz év múlva, az apjuk temetésén, akit – szintén a bibliai motívumrendszert helyzetbe hozva – nem más, mint egy kígyó mart halálra, Anton ugyan finomabb eszközökkel, de szintén likvidálni akarja a rendszerből a húgát. Őt nem a féltékenység és az irigység vezérli ebben, amikor megpillantja a felnőtté és szép nővé érő Amort – bár, meglátva a felcseperedett húgát, muszáj megjegyeznie, hogy „fordíts hátat pár évre, és a Szfinx talánya kacér lányka lesz” (142.), hanem a hét főbűn közül egy másik, a fösvénység. Amikor ugyanis – az apjával az anyjuk temetése óta nem beszélve, szintén az egyik bibliai történetet, a tékozló fiú történetét megismételve „hosszú eltűnés után hazatér” (128.), nem azért kér bocsánatot az apjától annak halálos ágyánál, hogy az békében hagyhassa el a földi világot, hanem azért, mert az apja végrendeletéből tudja: csak így kaphatja meg az örökségét. Azt a jussát, amelynek fontos része az ígéret tárgya, a Saloménak juttatandó ház is, s amelynek megszerzése érdekében az apartheidre hivatkozva: „Nem lehet Saloméé a ház. Tiltja a törvény” (109.) felkiáltással egyszerűen ignorálja a húgát és vele a húga kérését. Az élő lelkiismeret családból való kiiktatásának kísérletével a testvérek egy időre elérik, hogy Amor ugyanolyan szintre kerüljön, mint Salome: „elfelejtették, hogy ott van a sarokban”, egyszerűen „nem látják” (31.). S ha a feketékkel egy szintre került, a szava sem számít, kérését is nyugodtan semmisnek lehet tekinteni. Ráadásul mindez egy olyan közegben történik, ahol Anton fösvénysége és Astrid irigysége mellett minden további, a hét főbűn közé sorolt véteknek is egytől egyig akad gazdája. Hisz ott a lánytestvérével paráználkodó református lelkész, Alwyn Simmers, a kevély katolikus pap, aki a teljes ünnepi dísze rétegeiben „egy páva emberi megfelelője” (271.), Anton folyton bujálkodó felesége, Desirée, a jóra való restségéről híres, hasznavehetetlen unokatestvér, Wessel vagy Astrid torkossága miatt hatalmasra hízott első férje, Dean. S mintha a feketékkel szembeni, Amor
