Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 9. szám - Klajkó Dániel: Az áldozat mintázatai (Harag Anita A Lánchíd északi oldala című novellája és Halász Rita Mély levegő című regénye)
novellája a női és a férfi elbeszélői szólam és a szereplői perspektíva hibridizáció' jával kettős értelmezést tesz lehetővé. Egyrészről olvasódhat egy fejlődéstörténet mintázatát követve, ha a testi érintkezés bizonyos fixációinak és averzióinak leküzdéseként, a testi érintkezések beavatódásaként szemléljük a szöveget, mely esetben az elbeszélői pozíciót ért duplikáció, illetve a megnyilatkozások egymásba szálazódása a párkapcsolatba történő belekerülést, az én határainak a másikhoz való idomulását is színre vihetik. Ugyanakkor, ha ennek a folyamatnak a hatalmi oldalát domborítjuk ki, akkor a narrátor nyelvi megnyilatkozásaiba preformált, kezdetben ártalmatlan, a férfihoz társítható érzékelésmód és beszéd magáévá teszi, bekebelezi a női elbeszélő hangját, mintegy a saját látásmódjára formálja a kezdő narrátor szubjektumát. A Mély levegő ezzel szemben a történet' mondáshoz kapcsolódó reflexiókkal és motívumokkal a verbális és fizikai erő' szak következtében az énkonstrukción esett stigmák felszámolására és a passzi' vitás leküzdésére törekszik: a történetmondónak, Verának ugyanis a traumatikus tapasztalatot (a férj fizikai abúzusát) egy narrativizációs folyamat során kell meg' neveznie. A társadalmi elvárásokkal (mint a tűrés, a hallgatás, a racionalizálás) és a trauma énkárosító következményeivel kölcsönhatásban Vera egyre inkább kételkedik a bántalmazás valódiságában. A regény története valójában a stigma újrakontúrozásával az identifikáció helyreállítását, ezzel szimultán pedig - a bíróság előtti jelenetben - a megnevezéssel a társadalom és a jog előtti nyilvá' nos elismeréskövetelést ábrázolja. A Lánchíd északi oldalának egy névtelen nő az elbeszélője. A történet jelentős része jelen időben zajlik, még minimálisabbra csökkentve az elbeszélés elején az elbeszélő én és az elbeszélt én közötti distanciát, ezzel is ráirányítva a figyelmet a novella kezdetén a narrátori entitásnak látszólagos egységére. A novella felvezc' résében a beszélő jól körülhatárolható identitás jegyekkel rendelkezik („Pesti lány vagyok, utoljára hétévesen jártam a budai hegyekben.”, 53.), aki elmeséli jelenlegi párjával való megismerkedésének történetét: felvillant néhány randiszituációt és kiemeli kettejük, de főként a férfi múltjának egyes momentumait. A narratíva „legmozgalmasabb” eseményeként pedig egy betörés' és egy fürdés jelenet ábrá' zolódik, ahol a női elbeszélő'hős - a férfi unszolásának és akaratának engedd' meskedve - behatol egy lakatlan ház falai közé, illetve bemerészkedik a Dunába, annak ellenére, hogy fél a víztől. A narrációban pedig ezzel párhuzamosan az epika kezdetén a könnyen lokalizálható lányelbeszélő'szólam fokozatosan elmoZ' dúl pozíciójából, a férfi észlelésén, benyomásain, gondolkodásalakzatain és nyelvi megnyilatkozásain keresztül láttatva önmagát és a diegézis világát, a narrátor (nő) által fokalizált, perceptuált szereplő (férfi) felcserélődik egymással: a Lánchíd zár' latában az elbeszélő már a férfi percepcióján, gondolkodásmintázatain keresztül beszéli tovább a narratívát, míg a szöveg utolsó mondatáról már eldönthetetlen, melyik elbeszélőhöz vagy szereplőhöz rendelhető a megnyilatkozás eredete. 31
