Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 9. szám - Horváth Eve: Hogy múlik pontosan?; Az örök állomás (versek)
Horváth Eve Hogy múlik pontosan? Sebkráter, géz, és odakint a köd. Fél szemmel néz. A száj már befelé nyílik, csillag tálán éj, egyetlen biztos pont a nyelv. Hideg, nyirkos kézhát, dróterek. Pezseg a seb, a géz felissza lánykorát. Mibe lát bele az, aki a kráterbe néz, rothadó idő, párás, avarsúly-nehéz. Hová lépnek a békák, bizonytalanul, halkan, amikor megmozdul a föld. Az egyik szem leragadt, fellobbanó gyertyaujjak. A megmásító mozdulat mikor jön? És az állkapocs alatt miért az ónos eső? Mindig vizes a párna, a haj befelé nő. A szeméremcsont a legnagyobb, melyet vadkacsaként ringat a kismedence. Kiáll a csípő tövis, már átszúrja a bőrt, ez a csontok lázadása. Minden kifelé menne, ami kint volt, az betolong. Micsoda őrült egy este. Papíron fogsorok. Kötszerek, akár a zselatin, vagy inkább karamell. Szétcsúszott napszakok, lepedőn a mell. Alaposan szárazra a titkos hajlatokat. Hintőporkarácsony. És ami elmarad. Az örök állomás A vasárnap, akár a hóhér kötele, szinte már szorul a nyakon. Néni' sokára felszállsz a buszra, én meg a biciklire. Intesz egyet, az ablak felőli ülésről, én bizonytalanul, ám tudomásul véve távozásod, rálépek a pedálra. Gázt ad a kövér sofőr, előveszed a könyvedet. Macskáim kiszaladnak, amikor lefékezek a ház előtt, visszafelé, a lábnyomodon. Sovány vigasz egy-egy szőrös fej a tenyerem alatt, vinnyogva perdülő uszkár, akár a zenélő balerina, valamely húszas évekbeli, elhagyott kerti asztalon, amit benőtt a vadszőlő. A második világháború ettől már nincs is olyan messze, ékszerdoboz esték, robbanócukor, nyelvszínező nyalóka. Az óvóhelyre megyek, be, mindenestül, a szavak alá, a csöndbe. Olyan jó volna végleg elbújni az indulatok, a hibák, a világ nemtörődömsége elől. Idebent olajozottan működik a rendszer, a tiéd is, úgy tudom, együttműködünk, még akkor is, ha külön. Rossz időkben lázadva takarítunk, csak úgy fröccsen a hipó, és koppan a partvis. Telnek íí
