Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)

2023 / 7-8. szám - Codău Annamária: Novellák egy sebzett világról (Kádár Erzsébet: Az utolsó őzbak)

136

minket a külső világtól, hogy a mi világunkat tükrözik a végtelenbe. És mindennek lelke anyánk.” (146.) A szigorú rendben viszont ellentmondás rejlik: az apa számára megengedettek a dühkitörések, amivel szemben a kisgyerek védtelen: „Könnyebb volna, ha gyűlölhetném apát. De sajnálnom kell, és hogyan sajnáljam, amikor félek tőle? Bűntudat nehezedik rám.” (154.)

A Végpercek

ként elnevezett utolsó ciklusban is az eddigiekben említett témák variációi köszönnek vissza, ezúttal erőteljesebben érvényesülnek a kor és a tér rétegzettségei, egy elmúlóban-pusztulóban lévő társadalmi rend végnapjainak hangulata dominál (a XX. század első évtizedei, különösen a trianoni békeszerződést követő idők, az Arad körüli Ménes és környéke, illetve délvidéki helyszínek). A szembeszökőbb motívumok mellett – vidéki kastélyok, megmaradt birtokok, vadászat, hanyatlás – megfigyelhető, hogy a konfliktusok generálója a régire vagy megszokottra rátevődő valami más. A szereplők rezignáltságának feltárása azonban itt sem fordul át a cselekedeteik alól való felmentésbe. A szülők közötti lappangó konfliktust a jegygyűrű elvesztése robbantja ki a Harminc szőlőskosár

ban, ahol az anya sehogy sem tud jól lenni a férj által örökölt, a férj családjának múltjával belakott birtokon: „A házban úgy állt minden tárgy, ahogyan azok helyezték el, akik idehozták. Csak egy kisebb és egy nagy szobánk volt, így úgyszólván minden holminkhoz egy-egy halott neve fűződött.” (199.) A volt főispán a szégyen felforgató fájdalmát éli meg, amikor megtudja, hogy saját lánya a várost megszálló francia csapatok parancsnokának a titkos szeretője (Férfiak)

; a feleségét elvesztett öregúrra rátelepedik a cseléd (A gyémántfüggő)

; 1921-ben pedig, amikor „már jó mélyen a román időkben jártunk” (267.), az otthont hamarosan elhagyni kényszerülő földesúr oktalan kegyetlenségre szánja magát, talán dacból: tilalmi időben lelövi az utolsó idei gidát (Az utolsó őzbak).

Az egyszerű vázú cselekmények azért tudnak maradandó benyomást kelteni, mert a helyek, szereplők többdimenziós volta révén létrejön az illúzió, hogy már azelőtt léteztek, mielőtt a szöveg megkezdődött volna, és még azután is jelen vannak, hogy az lezárult. Az atmoszféra immerzív élményt nyújt, a feszültség nem szűnik meg, a konklúzió nem adott, ellentétben sok kortárs novella sterilitásával, amely azt az érzést kelti, hogy a történet laboratóriumi körülmények közé helyezett alkotói szándék és következtetés felől íródott. Kádár Erzsébet írásmódja nem túlburjánzó, ereje a pontos, éles megfigyelésekben és ezek tömören szuggesztív, láttató megfogalmazásaiban áll. A hangulatok művészi megragadásaiban nem viszi túlzásba a poétikus fordulatokat, a festői szókészlettel megalkotott nyelvi képeket; kimérten helyezi el az érzékletes hasonlatokat, jelzőket: „Az öregúr hallgatása úgy feküdt rajtunk, mint egy nehéz pokróc. Sorra emelgettük s elfulladtunk.” (A gyémántfüggő); „Mohón, szűretlenül hullanak ki belőle a szavak. Elborítják Évát. Szellőzetlen szavak, orvosságszagúak, dohosak, fojtottak...” (Unokatestvérek, 189.

);

s kevés nyelvi jellel is hitelesen megjeleníti például a feldúltságból gyöngédségbe