Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)

2023 / 7-8. szám - Pál Sándor Attila: A múlt mint munkahely (László Ferenc: Honi bestiárium és György Péter: A gyanútlanság vége)

130

vége. Rajk és a szülei ma közös sírban nyugszanak, elég távol a Munkásmozgalmi Panteontól, és ugyancsak jóval odébb Kádár sírjától – annak a Kádárnak a sírjától, aki élete utolsó, sokszor emlegetett és félreértett beszédében éppúgy felidézte Rajkot, mint Nagy Imrét, igaz, a nevük nélkül: a gyilkosságok mindegyikében való részvételétől sújtva. Rajk László, az apa története mindannyiunkra tartozik. Tartozik ránk a politikai fikcionalizmus áldozatává lett kommunista meggyilkolásának, kivégzésének története. És tartozik ránk a fiának, Rajk Lászlónak, annak a szabad és végtelenül egyenes, türelmes és háboríthatatlanul tisztességes embernek a munkássága, aki felbonthatatlan ellentmondások között nőtt fel, élete le az életét – szabadon, úgy, hogy közben soha nem felejthette el, hogy mi történt és történik vele minden áldott nap.” (148.)

A kötet eddig tárgyalt első fele megítélésem szerint a súlyponti rész, mind terjedelmét, mind fajsúlyát tekintve, ám a könyv második felébe került, rövidebb írások sem kevésbé érdekesek, s itt bukkan elő igazán a személyesség, ami ugyan nem volt idegen eddig sem a szerzőtől, de talán nem volt ennyire artikulált. A Feltétel nélkül című írás a kötet legszebb szövege, a pannonhalmi erdei kápolnáról szól, míg a Kibékülés

kiállításkritika, szintén az apátságról/ból, pontosabban egy ott megrendezett kiállításról, átszőve a Varga Mátyás-féle zaklatási ügy és az arról való hallgatás problematikájával. (Eredeti megjelenési helye az írásnak egyenes és bátor módon a Pannonhalmi Szemle

volt.) Itt jegyezném meg röviden: érdekesnek tartom, hogy bár György Péter hétről hétre ír kiállításokról az ÉS

-be, ezek közül az aktuális írások közül egy sem ment át a rivaldán, nem került bele ebbe a kötetbe. Nyilvánvaló persze, hogy egy-egy kiállításnak szabott ideje van, performatív, abban az értelemben, hogy ugyanúgy soha többé nem lehet megcsinálni, miután szétszedték, leszedték, evidensen az az időpillanat, kontextus sohasem jön már vissza, újra el, még ha centire sikerül is az alkotásokat ugyanúgy elhelyezni – mint ahogy egy színikritikus is bizonyos szempontból romlandóbb anyaggal dolgozik adott esetben, mint egy irodalomkritikus. Mégis: talán nem volna tanulság nélkül való ezeket a kritikákat is egy kötetbe gyűjteni, hiszen igen sajátos panorámát nyújtana az elmúlt évek kortárs magyar képzőművészetéről – és főleg annak reprezentációjáról.

Az Örkény István egyperceseiről és Réber László rajzairól szóló írásból főként az egypercesek félreértéséről írottak voltak számomra fontosak (173.) míg a Lourmarin, Farkasrét, Port Bou, a Lista egy kissé széttartó temetőantropológiai remeklés Camustől a pannonhalmi temető szerzetesparcelláján át Walter Benjamin voltaképpen imaginárius spanyolországi nyughelyéig és a névtelen, tengerbe vesző menekültekre való emlékezés lehetőségeiig. Itt olvashatjuk ezeket a sorokat:

„Miként gyászoljuk meg azokat, akiket mi temetünk el, és teljesen ismeretlenek lévén, gyászoló gyülekezet sincs, s nem is hiányoznak senkinek? Zavarunk feloldhatatlan. Itt »nyugszanak«, de máshol hiányoznak; hiányzik lezáratlan tör-