Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 7-8. szám - Pál Sándor Attila: A múlt mint munkahely (László Ferenc: Honi bestiárium és György Péter: A gyanútlanság vége)
125 kísértetiesen emlékeztet egy jóval korábban elhunyt, humorral is bőséggel foglalkozó szerző megítélésére, akit Karinthynak hívtak. Kellér Dezső visszaemlékezései is igen fontosnak tűnnek, Nagy Endre esetében pedig azt is írhatnám, hogy a kötet logikája nem engedte meg, hogy kimaradjon. Őt László a nagy magyar emlékírók közé sorolja, joggal, s ez a szöveg (is) valódi újrafelfedezés, azonosítható benne a verdikt, éppen csak nem íródik le, hogy nagy író, méltatlanul elfeledett nagy magyar író. Tabi Lászlónál pedig gyakorlatilag egy letűnt humor, attitűd elsiratása történik, esetében nem a vélt vagy valós irodalmi érték van fókuszban. Az érdemekről még. Fehér Kláránál remek meglátás, hogy a rendszer embereként Fehér írói rendszere is a kontinuitás-diszkontinuitás problémájával küszködött, mint a kádárizmus maga, az írás idézett verszárlata pedig telitalálat, egy patologikusan korjellemző társutas vagy inkább hívő (csúcs)értelmiségi karrier rajza a Kádár-korszakból. Galsai Pongrácnál, mint más esetekben is, igen pontosan lövi be László, mi avult és mi nem (néha még arányokat is megad, ami már problémásabb, pl. „felében-harmadában”), s a zárómondatot nem tudom nem idézni, némi szomorúsággal vegyes egyetértéssel: „Úgy lehet, vele halt ki végleg a magyar irodalomból a nyájas barátságosság, a szelíden duhaj poharazgatások társasági derűje.” (65.) Akiknél egyértelműen állást foglal az újraolvasás mellett, s leteszi a garast abban a tekinetben, hogy fontos és jó írót nem olvasunk, az Határ Győző, Illés Endre, Kellér Andor (itt úgy tűnik, mintha valójában nem is lenne elfeledve, sőt, bár az állítólag élő és viruló Kellér-tábort nem nagyon látni), Móra Ferenc, a már említett Nagy Endre, Nagy Lajos, Sőtér István, Szobotka Tibor és Thurzó Gábor. Minddel egyetérthetünk. Herczeg Ferenccel kapcsolatban mértéktartóan, erényeit elismerve nyilatkozik, nem engedve semmilyen irányú elfogultságnak, ez mindenképpen megsüvegelendő, s valódi újraolvasásról számol be. Illés Béláról kemény, de nem jogtalan az ítélete („[m]ár életében menthetetlenül tegnapi, sőt tegnapelőtti szerző vált belőle” – 127.). A Kovai Lőrinc-esszét olvasni rettenetes és éppen ezért szórakoztató, bár remélem, őszintén, hogy László nem olvasta végig a Kovai-œuvre-t, bármennyire is igaza van Réz Pálnak azzal kapcsolatban, hogy az ember legszívesebben rossz könyveket olvas.8 Sok esetben maga az életpálya, a karrierút az igazán érdekes, nem maguk a művek, ezzel együtt is sok a pszichologizálás, László olvasatában a szerző ugyan halott, de nagyon is élt, s ez vastagon és menthetetlenül meghatározta azt, amit írt, írhatott vagy írni tudott. A vélelmezhető lélektan, a sors sok esetben fontosabb, mint az író, azaz az ember az érdekes, aki történetesen író, és némely pontokon ▼ 8 Réz Pál – Parti Nagy Lajos, Bokáig pezsgőben (hangos memoár). Magvető Kiadó, Budapest, 2015. 286.
