Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 7-8. szám - Rigó Róbert: Kecskeméti reformátusok a forradalmak idején (1918–1922) (Szabadkőművesek a város- és egyházvezetésben)
117 hogy 1921-ben azért fogják őket számonkérni, mert a háború előtt, az akkori polgármester, Kada Elek javaslatára beléptek a helyi szabadkőművesek közé, és azt kell majd bizonygatniuk, hogy nem egyház- és nemzetellenesek. A szociáldemokrata családba született Tóth László – aki a helyi direktórium tagja lett – sem gondolta, hogy néhány hónappal később a börtönben találja magát, amikor a menyasszonyának írt levelet ezzel zárta: „nem szomorú-e, csak mert az élet letipró sodra így rendezte élet-úton, itt élni a napokat [...]. De hiábavaló a rosszal s az égiekkel pörbe szállni!”98 Buday Dezső, a református jogakadémia tanára, majd 1919 tavaszán a direktórium meghatározó ideológusa és vezetője sem gondolta, hogy ősszel majd letartóztatják, a kecskeméti fogházból elrabolják, megkínozzák, meggyilkolják, és az orgoványi erdőben, több tucat társával együtt fogják elföldelni. Azt sem gondolhatta senki, hogy majd a kommunista városparancsnok, Sinkó Ervin a proletárdiktatúra idején az isteni tanításra, a bibliai tízparancsolatra hivatkozva menti fel a szentkirályi ellenforradalmárokat. És a kecskeméti neves lelkészek sem gondolhatták korábban, hogy a román megszállás idején számon fogják kérni rajtuk, hogy szóba álltak Tóth Lászlóval, akihez a direktóriumban a kulturális, vallási és iskolai ügyek tartoztak. Nem voltak egyedül ezekkel a dilemmákkal, számonkérésekkel, ami különböző formákban még évekig elhúzódott. Babits Mihály a Nyugat 1919. novemberi két számában megjelenő vívódása igen érzékletesen jelenítette meg, hogy mennyire az események sodorták ekkoriban az embereket, őt magát is, és amikor valaki azt hitte, hogy jót tesz, és a jó oldalon áll, utána derült ki, hogy mégsem, és utólag vonták felelősségre a korábban helyesnek vélt döntéséért, attól függően, hogy kik és mikor ítélték meg. Babits háborúellenes volt, majd a kommunista diktatúra időszakában az Írói Direktórium, később az Írók Szakszervezetének az alelnöke lett, és egyetemi tanári kinevezést kapott, amit az írói szervezetek 1919 őszén számonkértek rajta. Babits velük „vitatkozva” megállapította, hogy „nem láttam előre, hogy a forradalom vérbe és szennybe fúl. De ők – akik a háborút dalolták – előre látták-e a vereséget? Nem ígértek-e győzelmet végletekig? És ha én bűnös voltam: az ő bűnük volt atyja az enyémnek.”99 A Nyugat következő számában megjelenő „vallomásában” mélyebbre ásott a nemzethez való viszonyában, és kijelentette, hogy „megtagadtam én, először a »nemzet« szent szavait, mert ölés és elnyomás eszközei lettek, azután az »emberközösség« szent szavait is, mert ölés és elnyomás eszközei lettek ezek is! [...] Én pedig ott ültem, a Katedrán, [...] mely a Megtiszteltetés helye helyett a Szégyen padja lett. [...] Ekkor ráeszmélt igazi magára, s borzadva nézett körül. Kik ezek? s mi történt? ▼ 98 Romsics: Dokumentumok, 673. 99 Babits Mihály: Magyar költő kilenszáztizenkilencben, Vita, Nyugat , XII. évf., 1919/14–15, 918.
