Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 5. szám - Kiss László: A szertár
9 hozzájuk. Szavai keményen pattogtak, az arca rezzenéstelen volt, a tekintete hideg. Arról beszélt, hogy háború van, és a háborúval, amint azt mind pontosan tudják, piszkos dolgok is együtt járnak. Sajnálatát fejezte ki, hogy a lányoknak ebben a formában kellett ezt megtapasztalniuk, majd felszólította őket, hogy ne azon rágódjanak, amin nem tudnak változtatni, hanem szedjék össze magukat, és összpontosítsanak a kötelességükre, az iskola hivatalosan értesíteni fogja a családokat a teendőkről. Az egyik mondata sokáig csengett Terike fülében. Azt mondta, hogy az lesz a legjobb, ha most mindannyian távoznak. Terike még nem akart távozni. Arra gondolni sem mert, hogy az iskola egyik pillanatról a másikra befejeződik, mintha átvágnának egy szalagot, és akár merőben új helyzet is előállhat, amelyben odahaza esetleg még annál is rosszabbat kell megélniük, mint hogy apuka a fronton szolgál, és ki tudja, mikor jön haza. Együtt vonult a többiekkel, de a tanári szoba előtt megtorpant. Bent az egyik asztalon a kopott bőrtáskát látta. Aztán megpillantotta József Dezsőt is. A tanár úr a fogasnál állt, és épp egy sálat vetett a nyakába. Mire meggyőződhetett volna róla, hogy nem a szeme káprázik, már tovább is taszította a menet. Otthon, este csöndben ültek az asztalnál. Terikének nem volt étvágya, csak turkált a rántotta kihűlt maradékában a villával. Klárit viszont egészen föllelkesítették a hallottak. Hiába intette anyuka, csillogó szemmel kérdezősködött, és incselkedve nevetett, ha lepisszegték. Vacsora után anyuka ágyba parancsolta Klárit, és hozzálátott az edények elmosogatásához. Terike furcsa nyomást érzett a mellkasában. Megfogta az abroszt, magához ölelte, és kisétált vele az udvarra. Sokáig állt a kútkáva mellett, a tücsökzenében. Meg-megrázta a kezében tartott fehér szövetet. Érezte, hogy hűl a levegő, de nem fázott. A lábat látta maga előtt, amelyet a szertárba nyitáskor először észrevett. Térd alatt fűrészelték el. A sötétrózsaszín rostok és ínak úgy ágaskodtak belőle, mint a gyepen a gyermekláncfű. A lábon túl, a sparhert helyén válltól és könyöktől amputált karok, begipszelt testrészek hevertek egy kupacban. A kredencen halomban álltak az ujjak és a lábfejek. Némelyikből még csöpögött a vér. Mi történt itt, mi lett az iskolájukból. Az orvosokra gondolt, a nővérekre, és mindenkire, akinek az a feladata, hogy amputáljon egy testrészt. Ich bin der Doktor, doktor Eisenbarth. Aztán arra gondolt, hogy bizonyára egy kupacba hordják mindet. A lábakat, karokat, ujjakat. Talán már meg is tették. Valaki hazafelé menet azt állította, hogy a futballpályán égetik el őket. Egy utolsót rázott a nyirkosodó abroszon. Anyuka odabent lekapcsolta a villanyt. Komor, nehéz októberi éjszaka volt, és a füst egyre csak szállt az égre.
