Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 1. szám - Fried István: Petőfi Sándor: „nemzeti költő” „nemzeti költészete”
4 nyokhoz fűződő tagadó magatartásának közlése érdekében állította Petőfit (és még több ízben Adyt) a regionális ellentmondások és irodalomfelfogások példás szereplőiként a horvát olvasók elé. A farkasok dala vagy Az apostol „forradalmi” üzenetét a maga szemléletével összefüggésben visszhangozza, hasonlóképpen Ady jakobinus-dalához vagy Duna-vallomásához. Ezúttal azonban a szakrális hangvétel kelthet feltűnést (e hangvétel megszólaltatása egyébként messze nem idegen Petőfitől), valamint – s ez a századfordulós szimbolista élmény rögzítésével, így Ady-értelmezésével is egybevág, akár a „titokzatos magyar föld” fölfedezése, az azzal azonosulás ajánlata/igénye, hogy még inkább meglepő következtetésben futtassa ki a mondatot. Nevezetesen Petőfi tájlírájának (és talán útirajzainak) a más nyelvből érkező, más hagyományokra alapozó (Krleža esetében a tájnyelvvé visszaminősülő kaj-horvát 18. századi egyházi-világi írásbeliségére-szóbeliségére gondolhatunk) költő integratív törekvésére: Petőfi költészete (és prózája) jeleníti meg a magyar irodalmon túlnyúló érvénnyel a magyar tájat Krleža számára, aki középiskolai és felsőbb katonaiskolai tanulmányait Pécsett, majd Budapesten végezte, tehát a magyar tankönyvek anyagával ismerős volt, de számára a „hivatalosság” (az iskola) közvetítését mellőzve, Petőfi tájlírája – mondhatjuk így – nemzeti karakterisztikummá vált. A magyar jelzőként legalább oly fontos, mint a tájrajz jelzett szóként. S bár Krleža tanulmányának egésze nyilván a Petőfi- és Ady-életműből kinyerhető „forradalmiság”-ot hangsúlyozza, a fennálló viszonyokkal való elégedetlenséget helyezi a központba. Ezzel kétfelé indít el: a horvát költészetben nem csak fordításokkal, bár azzal is, meghonosítható eszmeiség követésére buzdíthat. Valamint a horvát–magyar – irodalmi – kapcsolatok újszerű szorgalmazásának fontosságát emeli ki. A tájlíra allegorikus vagy szimbolista áthallásaival vonatkoztatható ide. Idézetünk befejező passzusa hozzájárul, hogy a „nemzeti” jelző rétegződjék, ne csupán (nemzet)politikai, társadalmi, esetleg szűkebb értelemben vett formai-verstani vonatkozásaira lehessen hivatkozni. Petőfi tájlírájának beiktatása a „nemzeti” attribútumaival rendelkező költészetalakzatok közé kiszabadítja a költőt a „nemzeti nagyelbeszélések” illusztrációjának keretei közül. A teljes költészetet tartva szem előtt, annak pozitív értelemben vett egységét hivatkozza. Más kérdés, hogy egy más típusú „rövidre zárás” veszélye fenyegethet: túlságosan egyszerűnek és problémátlannak, egysíkúnak gondoltatja el ezt a lírát. Igaz, Krleža polémikus tanulmányt írt, a szomszéd irodalomból hozott példával érvelt a maga költői (és politikai) világnézete mellett. Hozzá kell tennem, hogy nem egy regényének tájképe éppen nem Petőfi lírájára vagy útirajzára reagál, hanem Ady szimbolista tájaira (láp, mocsár, ugar stb.). Ugyanakkor Krleža oly Petőfi-verset idéz, amely az Alföld-, Kiskunság-lírájának inkább peremére helyezhető, a Kutyakaparó t, melynek groteszkbe hajló leírásával Petőfi messze előre mutatott (Az 1850-es évek elején majd Jókai Törikszakad csárdája az Egy magyar nábobban gondolja tovább).
