Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)

2023 / 4. szám - Füzi László: „A fehér izzás a legfokozottabb izzás” (Sümegi György összeállítása Tóth Menyhért leveleiből, vallomásaiból, írásaiból, verseiből és a művészetével foglalkozó írásokból)

109

hogy annak irányzatához akart volna kapcsolódni. Főiskolát végzett ember volt, aki ismerte az európai művészet nagy kalandját már a tízes évektől kezdve. (Zsellér Jenő: Az átlényegülés festője, Beszélgetés Tóth Menyhért festőművészről Németh Lajos művészettörténésszel, A beszélgetés 1984. májusában készült. Forrás, 1985. 12.; 282.)

Hiába szűkös a rendelkezésre álló hely, úgy érzem, hogy a kötetben szereplő, mintegy értelmezésre felkínált írások alapján ezen a ponton nem állhatok meg, a módszeren, s a mögötte álló elméleti megfontolásokon túl jeleznem kell Tóth Menyhért művészi világképének néhány elemét is – megjegyezve, hogy nála a művészi világkép és a művészi alapelvek, vagy akár a választott művészi eszközök, de például az egyéni életút meghatározó mozzanatai és a művészi világkép között is szoros kapcsolat mutatkozik. Ám ha alaposan tanulmányozzuk a képeit, akkor nem csupán a fehér szín uralkodó voltára figyelhetünk, s nem csupán a fejlesztéses technika alkalmazására, hanem ezeken túlmutatóan például az emberi és természeti világ egységben való megmutatására is. Akkor, amikor a följegyzéseiből a művészeti alapelveit idéztem, jó néhány idevonatkozó mondatot átléptem. Most idézek néhányat: „Fontos-e a téma vagy sem? / Növényeket is rajzolni! Mindent!” (1933. augusztus 10. 153.) Másutt, ezt hosszabban idézem, arról beszélt, hogy apja miképpen bánt a növényekkel: „...édesapám született szőlész volt... gyümölcsfa nevelő. Egy helyen mondom is: »Atyja a rügynek, virágnak...« Igazi kertész. Sokat köszönhetek neki, hogy oly gyakran és nagy lélekkel beszélt nekem a növényekről. A gyökerek életéről és fontosságáról éppoly érdekesen tudott mesélni, mint a nedvkeringésről, és hogy miért van szükség a fa bőrére. Tőle tudom, hogyha egy fának körülvágják a háncsát, meghal. Egyszer, ahogy ülve metszette a szőlőt – mert azt tartotta, hogy nem is tőke az, mely elé nem kell leülni –, mesét mondott nekem. Elmesélte a metszés keletkezését: Az ősünk járta az erdőt, és szedegette az ennivaló bogyókat. Észrevette, hogy ahol a bölények, bikák, szóval a vadak összetörték a szőlő indáját és így rövidebb lett, nagyobb volt a gyümölcs. Ezután már tudatosan kezdte tördelni a szárakat, vesszőket, hogy szebb gyümölcsöt kapjon. Egy ilyen mese sokáig foglalkoztatta a képzeletem, és még ma is foglalkoztatja. Befolyásolja festészetem.” (Kovács Dezső: A fehér szín a tartalom és az eszköz szintézise, Új Írás, 1979;

218.)

Akkor, amikor a fehér színnel kapcsolatosan egy versrészletet idéztem, elhagytam a vers kezdősorait. Ezeket: „Kerekség. / Szimbólum és valóság reális. /Panteisztikus.” (Pesterzsébet, 1974. V. 19.; 179.) Tóth Menyhért sokszor beszélt arról, hogy a világot egységesnek, kereknek és teljesnek látja, képein jól megfigyelhető, hogy kerek vagy kerekedő formákat ábrázol, ezek szerinte a teljességet képezik le. „A teljesség. Ez az én legnagyobb álmom. A teljesség ábrázolása. Elkezdtek a munkáimban megjelenni a kerek formák. Mert én a kerekségben valami teljességet érzek...” (Kernács Gabriella: Fehér izzásban, Önvallomás párbeszédben, i. h.; 203.) Az egységes természeti világ részének tekintette az állatokat is. „A falu nekem kincsesbánya. Az ember nem talál a városban annyi állatot, növényt, embert, mint falun. Pedig a város