Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 4. szám - Füzi László: „A fehér izzás a legfokozottabb izzás” (Sümegi György összeállítása Tóth Menyhért leveleiből, vallomásaiból, írásaiból, verseiből és a művészetével foglalkozó írásokból)
107 Vaszary magatartása felszabadító hatással volt Tóth Menyhértre, ami önmagában is jelzi, hogy művészetét teljes világa táplálta. Ennek kapcsán mondta, fel kellett tennie magának a kérdést, mi az, amit ő tud adni, teljes egyéniségével a művészetén keresztül a világnak. Ennek a kérdésnek a tisztázása a főiskolai évek után szülőfalujában, Miskén történt meg. Miske jelentősége felbecsülhetetlen Tóth Menyhért életművének alakulásában. „A 20. századi magyar képzőművészet geográfiai térképére Tóth Menyhért írta föl, égette be szeretett faluja, élmény- és ihletforrása, Miske nevét” – írja a könyvhöz írott tanulmányában Sümegi György (26.). Ha Tóth Menyhértről beszélünk, akkor Miske valóban megkerülhetetlen, az elmúlt évtizedekben mégis számos téves, leegyszerűsítő elképzelés fogalmazódott meg a falu és a festő kapcsolata kapcsán. Nem tudok mást mondani, csak azt, hogy minden, ami Tóth Menyhért életútjában és festészetében egymáshoz kapcsolódik, az Miskén keresztül ragadható meg, Miskén keresztül kapcsolódik össze. Mindezért fontosnak tartom, hogy ebben a rövid gondolatmenetben az összekapcsolódó tényekre, történetsorokra hívjam fel a figyelmet. A főiskolai évek után szüleihez költözött vissza, megélhetését másképpen nem tudta biztosítani magának. Évtizedekig a földből élt, paprikát és majoránnát termelt, voltak, akik étellel is segítették. Szegény volt, a napi munka kiszolgáltatottnak mutatta. Borzák Tibor egyik írásában miskeiek Tóth Menyhérttel kapcsolatos emlékezéseit közölte. Egy emlékezést idézek: „Hogy mások elutasították, abban nyilván szerepet játszott a megjelenése is, hiszen ahogyan kinézett, az már önmagában is alkalmat adott a sajnálatra. Gyerekkoromban édesapám elküldött hozzá valamiért. Menyust a kertben találtam, a földön kúszva gyomlálta a majoránnát. Műlába lecsatolva, a csonkon egy harisnya. Mit mondjak, igencsak meghökkentő és szánalmas látvány volt. Keserves földművelő munkával kínlódott azért a kevéske pénzért, amit az utolsó fillérig festészeti dolgokra költött.” (Borzák Tibor: Zöld lábú lovak, Miskeiek emlékeznek Tóth Menyhértre, Forrás, 2004. 1.; 290.) A falu, mondjuk ki, természetesen nem értette a művészetét, Sümegi György ennek kapcsán pontosan fogalmazott a bevezető tanulmányában: „A közvetlen környezete az alkotótevékenységét jobbára értetlenül, esetenként gúnyosan szemlélte. Ám az ő türelmes, a kritikát, az egyet nem értést, sőt, az értetlenséget is a maga módján jól kezelős megbocsájtó személyiségével túllépett ezen. Egyéniségének a határozott és magabiztos művészi elhivatottsága mellett talán ez a legfeltűnőbb emberi, humánus oldala, amit fizikai esendősége (műlába, szemproblémája) és mély, egyedi vallásos/ misztikus elhivatottsága erősíthetett.” (27.) Feltehetően nem számít túlzásnak, ha azt mondom, a körülményeken való túllépését magyarázza, hogy még így is, a művészi világképéből következő kívülállásán túl is a falusi közösség tagjának érezhette magát. Borzák Tibor interjúalanyai közül volt, aki megemlítette, hogy anyák napján József Attila Mama című versét szavalta, más a falusi zenekarukról beszélt: „Mivel nem volt tangóharmonikásunk, Menyus bácsi is bekerült a bandába. Eleinte csak a magunk kedvére játszottunk, így gyorsabban teltek a téli esték és a vasárnapok.
