Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 4. szám - Füzi László: „A fehér izzás a legfokozottabb izzás” (Sümegi György összeállítása Tóth Menyhért leveleiből, vallomásaiból, írásaiból, verseiből és a művészetével foglalkozó írásokból)
105 ugyancsak redukáltan az esztétikai fejtegetések. Tóth Menyhért életrajza kapcsán is csak a fontosabb csomópontokat láttuk eddig, legalábbis a szélesebb közvélemény azokat látta, a részleteket azonban kevesen ismerték. Többek között ennek tudható be, hogy alakját máig egyfajta titokzatosság veszi körül, nem beszélve arról a csodálatról, amelyik a falujába visszahúzódó, s ott a napi munka mellett témákat találó festőnek szól, ami csupán leegyszerűsítve igaz, illetve csak az igazság körvonalait mutatja. Az életrajzi adatok közlése, s az egész életút nyomon követésének lehetősége, merthogy ez a kötet ezzel ajándékoz meg bennünket, hiányt pótol, s lehetőséget teremt fontos kérdések tisztázására. Az életrajzok egyébként is fontos történeti forrásnak számítanak, a magam kérdéseinek feltételekor, akkor, amikor ezt a kötetet faggatom, azonban eltekintek annak rögzítéséről, hogy ez az anyag miben gazdagítja történeti tudásunkat, a fontosabb csomópontok kapcsán inkább azokra a körülményekre, történésekre szeretném felhívni a figyelmet, amelyek Tóth Menyhért festészetét, tágabb értelemben pedig a világképét meghatározták. Kezdjük a származással. Tóth Menyhért Mórahalmon született, édesapja, Tóth István kapásvincellér volt dr. Gerle Imre birtokán, a család innét költözött Kecskemétet és Petőfiszállást követően Miskére. Tóth Menyhért számára Miske lett a „falu”, a számára adatott természetes közeg, kötődése mindvégig erősen megőrződött ehhez a településhez, erre a kötet anyagából hozok majd példákat. Szüleihez, ez az édesapjához írott korai leveleinek hangvételéből megállapítható, egyfajta távolságtartó tisztelet kötötte. Mindezzel együtt élt benne, mint annyi más emberben is a kilépés vágya. Amikor erről beszélt, az etikai és művészi útkeresés, nagyon nagy szó egy festőinasnak álló gyerekemberrel kapcsolatban, mindig összekapcsolódott nála. Tizennégy éves kora után kisbéres volt, erről az időszakról mondta: „Nem panaszkodásképpen mondom, de rettenetesen rossz volt nekem akkoriban. Piszokban, trágyában gázoltunk egész nap. Beteg voltam és lázasan vergődtem, kinevettek, pálinkát itattak velem. Egy dolog segített csak: nem hittem el, hogy igazában ilyen az ember. Hogy ilyenek, mint akik rosszul bánnak velem. Tudtam, hogy valahol másutt jók. Meg kéne azt keresni. Már akkor rajzoltam: az első rajzom egy fűrészelő ember volt. Az első háború után részes aratók lettünk apámmal. Egyszer ebédeltünk a házunk előtt – ugyanezek a fűzfák voltak – és néztem a fára felakasztott kaszát. Néztem és akkor elhatároztam: én valahova elmegyek. Valami mesterségre adom magam, ahol rajzolni is lehet. Apám azt mondta: én örülök. Csak menj. Akkor én azt mondtam, szobafestő leszek, ott talán még színeket is keverhetek.” (Kernács Gabriella: Fehér izzásban, Önvallomás párbeszédben, 1974; 201. – a felvétel 1974. október 13-án készült, megjelent: Művészet, 1976. 3. – az idézetek utáni szám most és a későbbiekben is az idézett résznek a kötetben található helyére utal. – F. L.) Ehhez kapcsolódóan mondta Cséri Lajos: „Arról is beszélt, hogy amikor divatba jött, hogy a falusiak a szobát meg a gangot, az ámbitust színesre pingáltatták, akkor ő saját maga készítette el a mintalapokat
