Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)

2023 / 4. szám - Fried István: „S e küzdés a nagyszerű fék…” (Jegyzetek Az ember tragédiája újraolvasásakor)

44

summázatát, amely egyszerre adja az isteni sugallat és a saját törekvés összehangzó végkövetkeztetését:

A czélt, tudom, még százszor el nem érem.

Mit sem tesz. A czél voltakép mi is?

A czél, megszünte a dicső csatának,

A czél halál, az élet küzdelem,

S az ember czélja a küzdés maga.

Nem szójátékszándékú, ha úgy folytatom: minden szó, nyelvtani szerkezet ritka céltudatossággal árulkodik egy a történelmi színek eseményeiből merítő, megélt, semmiképpen sem szenvedés-, még kevésbé üdvtörténetről, pusztán a cél, az élet, a küzdelem egymást feltételező létezésbölcseletéről. Méghozzá a halandóság tudatában, ebből a perspektívából szemlélve a cél elérhetőségének esélyét. Nemigen téveszthet meg, hogy Ádám pusztán azt említi, hogy „százszor” nem éri el, így halvány lehetőségét fölvetve egy százegyedik próbának. Viszont csatáinak dicső jelzője (mely dicsőbe a dics

, a műben glória értelemben bennefoglaltatik) a cél nem feladásának, hanem belátható távolságba jutásának méltóságát jelzi. Az idézetbe a megfelelő előkészítés során említődik a küzdelem, a személyes részvétel és érdekeltség, az utolsó sorban a küzdés az egyes ember küzdelmét szinte elvonatkoztatva, magasabb szinten lát(tat)ja. Magam is, mások is a Camus-nél boldognak hitt Sisyphost gondoltuk e hely XX. századi visszhangjaként, ezt sem nekem, sem másoknak nincs okunk visszavonni. Talán annak tudatában, hogy részint a tett filozófiája hatja át a romantikus gondolkodást (Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban zárószakaszáról semmiképpen nem megfeledkezve), hozzátéve, hogy a létezésről való gondolkodás kiegyenlítő jellege nem kompromisszum, hanem az emberlét (persze, kényszertől sem mentes, de heroizmusát nem rejtő) összegződése. Lucifer relativizálná az Ádám kifejtette eszmeiséget, „vigasz”-nak bélyegzi (mondhatná, ha ismerték volna a kifejezést: vigaszmetafizikának is), nem tagadhatóan éles elmével rámutatva, „De holnap gúnyolod, miért ma vívsz”, sőt konkretizálva: „És Constantinnal nem küzdél-e később / Világuralmát hogy megalapítsd”. Ádám pontos válaszából kitetszik, sosem vezette önérdek: „nagy és szent eszme volt. / Mindegy, kereszt vagy tudomány, szabadság / Vagy nagyravágy formájában hatott-e, / Előre vitte az embernemet – / Oh, vissza hát a földre, új csatára. –”

A mű dramaturgiájának érdekessége, hogy a földtől elszakadóban zajlik a vita, az elkeseredésbe hajszolt Ádám és az utolsó előtti érvvel előálló Lucifer között, kis túlzással élve: szinte semleges térben, melyben a Föld szellemének megjelenése még lehetséges. Ádám érvelése jócskán előre hat, Lucifer a maga módján csoportosítja adatait. Ádámot meggyőzendő áll elő utolsó argumentumaival, a föld kihűlésének teóriájával és gyakorlati demonstrációjával, az eszkimó-színnel.