Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 3. szám - Jónás Tamás: Kívülálló (regényrészlet)
47 hajnali, homokos tengerparton. Elég volt beállva annyit suttognia a fülembe, hogy gyereket akar tőlem. Yohimbint fogyasztottunk. – El fogunk válni anyával. Bence Tildára néz, aki a közelben áll, és rágja a körmét. Miért váltok el, ne váljatok el, nem akarom – örülnék, ha a fiam ilyesmiket mondana, de csak lehajtja a fejét, és pár perc múlva kitör belőle a sírás, beszalad lakókocsiba, az ágyára hasal, és egy órán át zokog, nem akar senkit látni. Négyen, felnőttek, kint ülünk a füvön, nem tudunk mit mondani, kérdezni se. Kund is érzi a bajt, fekszik, hasal, pedig a közelben gyerekek játszanak, máskor a labda után szaladna. – Ne zavarjátok – kérem a többieket, pár percenként valaki megpróbálkozik vele, hogy bemegy és megvigasztalja Bencét. Nekem kell bemennem, és nem mondani semmi feleslegeset, nem bagatellizálni a dolgot, csak megérinteni a hátát, rajta tartani a tenyerem. Ha kérdezne valamit, teljesen őszintén válaszolni, de ismerem a fiam, nem fog kérdezősködni. Bemegyek, a hátán tartom a tenyerem, lassan megszűnik a rázkódása, megsimogatom a fejét. Nem erőltetem, hogy forduljon felém. Amikor érezhető, hogy már gondolkodik és menekülő utat tervez magának a felelőtlen, hazug szülei önzéséből, kijövök, és megkérem Lehót, hogy vigye el minigolfozni, délután pedig induljunk el Pagra a bowriderrel, ahogy terveztük. Lehó hősiesen vállalja a feladatot. Amikor kijönnek, Bence szeme már száraz, jól artikuláltan kijelenti: – Senkire nem fogok haragudni! Megkönnyebbülök, hogy legalább most még haragszik. Bencét erős hajókötéllel kikötöztem a bowrider orrába, a bal kezemmel erősen tartottam, a jobbal kapaszkodtam, bár stabilan hasaltam, olyan gyorsan siklottunk a vízen, hogy váratlanul és erősen meg-megdobott minket a víz, könnyen lesodródhattunk volna. Össze-vissza hajókáztunk. Ha megláttunk egy-egy távoli szigetet, arra vettük az irányt, és a szebb öblökben kikötöttünk napozni, fürödni. Lehóval a hajóban maradtunk sörözni, míg a két lány, Bence és a kutya a vízben pancsolt. Kívülről önfeledt baráti társaságnak tűnhettünk, de mindannyiunk szívét nyomta valami fájdalom. – Bence! Amikor a víz alá merülsz, lassan fújd ki az orrodon a levegőt! – Ne aggódj, apa! – Látod, már meg is nyugodott – Lehó bátorítani igyekezett, nem szerette, ha lógatom az orrom. – Ez máshogy működik. Kund kitartóan úszkált az elmerülő emberek között, ösztöne szerint mindenkit ki akart menteni, aki alámerült. Akárcsak Lehó. A dugikokainját vette elő, nem hagyott szomorkodni. Rábólintottam. Bár pazarlásnak tűnt nem szeretkezésre
