Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)

2023 / 12. szám - Két beszélgetés Orosz Istvánnal – az Apakönyvről

66

FL: Mi adja ennek a könyvnek a súlyát? Hogy egyszerűen apakönyv, és ez szép. A magyar irodalomban van egy ilyen vonulat, sok mindenki hozzátett ehhez a vonulathoz könyveket, de a meghatározó szerintem Simonffy Andrásnak a könyve, Kompország katonái. Simonffy-Tóth Ernő vezérkari százados volt az, aki a magyar katonai ellenállás körül tevékenykedett, és Simonffy András az ő följegyzéseiből kiindulva bontja ki a katonai ellenállás történetét. Orosz István egy pedagógus világát bontja ki, azt mutatja meg, hogy egy tanárember a maga tisztességével, szorgalmával és hatalmas tudásával miképpen tudott ebben a nagyobb részt ellenséges világban kicsit távolságtartással, kicsit kívülállással vagy leplezett kívülállással jelentős pedagógusi és tudósi életművet létrehozni. A könyv jelentőségét, súlyát számomra ez adja. Orosz Istvánnal és Füzi Lászlóval Kriskó János beszélgetett

„Nem gondolom, hogy ez presszió lett volna”

–Kedves István, megbeszéltük, hogy mivel már beszélgettél erről a könyvről – nem velem,

hanem másokkal –, eltérő irányba fogjuk ezt a beszélgetést terelni, hogy egy picit közelebb

menjünk ahhoz az Orosz Istvánhoz, akit művészként, grafikusként, íróként már ismerünk,

de a magánemberi oldalát kevésbé. Arról, hogy miért kezdtél el foglalkozni édesapád

memoárjával és napi jegyzeteivel, nem sokat tudunk. Mi volt az a belső indíttatás, amely

azt mondta neked, igen, én ezt szeretném földolgozni szöveges formában?

–Amikor apám halála után az íróasztalának fiókját és a dobozokban maradt

iratait a testvéremmel megtaláltuk, minket is meglepetésként ért, mekkora nagy anyag maradt utána: olyan személyes dolgok, melyekről nem igazán beszélt. Hogy ő naplót írt, azt sejteni lehetett, de hogy évtizedeken keresztül, és ilyen nagy menynyiségben, azt nem. Majd azon lehetett még gondolkozni, ő vajon publikálásra szánta őket, vagy sem. Ő biztos azt mondta volna, hogy nem. De hogyha valaki ilyen hosszú ideig és tényleg irodalmi színvonalon, gyakorlatilag áthúzott szavak nélkül, nagyon szép kalligráfiával ír feljegyzéseket, valószínűleg arra számítva, hogy ezt más is el fogja olvasni, akkor gyanítható, nem lenne ellenére a publikálásnak. Legalábbis én így gondoltam, a testvérem lehet, nem pontosan így gondolta, de én vettem magamnak a bátorságot, hogy egy kicsit átírva, olykor-olykor a saját megjegyzéseimmel vagy az íráshoz kapcsolódó saját emlékeimmel kiegészítve megjelentessük a Forrásban. A folyóiratban közölt írásokat a volt tanítványai is olvasták, akiktől sok visszajelzés érkezett hozzám, és én is elkezdtem kutakodni, így állt össze ez az anyag.