Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 12. szám - Végel László: Ellenállva és reménykedve (Naplójegyzetek 2005-ből)
20 lével – a költők óvatosan menekülnek, jó messzire elkerülik, mert bravúrosan kilúgozták a szavait. Az évfordulónak csak egy kérdése van: Miért félünk József Attilától? (Utazni és bujdosni) Utazni és bujdosni, ez majdnem ugyanaz, gondolom, miközben az újvidéki pályaudvaron leszállok a pesti gyorsról. (Jugoszláviában? Szerbiában?) Megpillantom a dubrovniki Lovrijenac várfalait, ahol 1991-ben Babarczy László színre állította Shakespeare Hamletjét. Ebben a Hamletben nem fényes kardokkal párbajoztak a szereplők, hanem cölöpökkel, botokkal. Közben Tudjman megnyerte a választásokat! A bemutató előadáson megjelent a horvát politikai elit, az első sor közepén Tudjman elnök ült. A politikusok kiábrándultan távoztak a premierről, az azt követő díszvacsora is feszélyezett légkörben zajlott. Érthető a viszonyulás, hiszen a politikusok nem ilyen jellegű Hamletet vártak/akartak, hanem egy romantikus hangulatú előadást, amely az új horvát állam megszületéséről szól. A sajtó alaposan megbírálta az előadást. Babarczy a próbák után rendszeresen meghallgatta a híradásokat, majd kötetlenül elemeztünk, helyzetfelmérést tartottunk, tanakodtunk. Egyöntetű véleményünk volt, hogy közeleg a piszkos háború. Botokkal fognak hadakozni. Jugoszlávia szétesik. Ő is, én is, biztosak voltunk benne, hogy a magyar kisebbség ezt hatványozottan megsínyli, azért, mert a kisebbségnek inkább megfelel az etnikailag összetett állam. Szerbiában mást jelentett magyarnak lenni, mint Jugoszláviában. Ezt sokan nem értették akkor sem, és nem értik ma sem. (Tömegsírkultúra) A Neue Zürcher Zeitungban Andreas Breitenstein részletesen ismerteti a müncheni felszólalásomat az egyik vitatribünön. Beszámolójának a címét a szövegemből veszi. „Tömegsírkultúra”. Mint ahogy létezik a Kertész Imre által megnevezett holokauszt-kultúra, ugyanúgy létezik egy másik kultúra is. A tömegsíroké, amely Európa peremvidékén terjedt el, és főleg a nemzeti kisebbségek voltak az áldozatai. Ez par excellence a győztesek kultúrája volt, vagyis főleg azok éltek vele, akik azt gondolták, hogy a bosszújuk jogos és igazságos, és semmiféle erkölcsi aggályok nem fékezték őket. Annál is inkább, mert bíztak benne, hogy a történelmet a győztesek írják, tehát a veszteseknek panaszra sincs joguk. Így lett a szerencsétlen Vajdaság is a tömegsírok helyszíne, s erről a tényről hallgatni kellett évtizedeken át. A kényszer azonban fokozatosan kollektív belső némasággá alakult át, s pontosan ez különbözteti meg a holokauszt-kultúrától. A tanúk elnémulása. Srebrenica is a tömegsírok kultúrájának következménye, a jéghegy csúcsa. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy sor került volna-e a srebrenicai tömegmészárlásra, ha a ’45-ös bácskai tömegsírokról hitelesen lehetett volna szólni. Elolvasom a mailjeimet. Eörsi István írja Berlinből, hogy az egyik legnagyobb európai online hírügynökség, a Perlentaucher részletesen ismerteti a müncheni beszámolómat.
