Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)

2023 / 12. szám - Végel László: Ellenállva és reménykedve (Naplójegyzetek 2005-ből)

18

(A józsuai haragról) Danilo Kiš persze tudta, idejében figyelmeztetett, hogy a hontalanság élménye vár ránk. Öntudatosan, szándékosan választotta Párizst, járta a nagyvilágot, menekült, de sosem úgy tért vissza, mint egy előkelő idegen, hanem felelősséget vállalt a szülőföldért. Ezt bizonyítja az Anatómiai lecke című könyve, ez a fantasztikus vitairat, kiváló kortörténeti diagnózis, esztétikai hitvallás, egyszóval: ars poetica. Ars poetica még akkor is, ha sokan úgy vélik: igen régimódi. A legnagyobb nemzetközi elismerésekkel a háta mögött farkasszemet nézett a szülőfölddel. Nem érzékenyült el, nem csipegette a pátria illatos babérleveleit, hanem józsuai haraggal ostorozta azt. Nem kerülgette, hanem nevén nevezte a dolgokat.

(Irodalmi helyzetjelentés) Budapest. Keleti pályaudvar. Elvirágzott a rendszerváltás lírája, ellenben prózája még nem született meg. (Betiltott szavak) Az ismerősök beszámolnak arról, hogy egy Antonić nevű belgrádi szociológus az újvidéki szocialisták televíziójában, az Időírás, időközben című naplókötetem ellen ágál. Miért nézem az időjárás-jelentésben, hogy Budapest felett derült-e az ég, érvel. Ez már önmagában is gyanús. Hogy merészelem leírni, hogy Belgrád piszkos? Aztán kijelenti, hogy véleménye szerint is Belgrád piszkos, tehát nem az a gond, hogy igazat írtam-e vagy sem, hanem az, hogy én írtam. Személyemet kifogásolja. Ezzel meg is kapjuk a nacionalizmus új definícióját: ha egy magyar írja le, hogy Belgrád rendezetlen és piszkos, akkor ez magyar nacionalizmus. Punktum. Természetesen Trianont sem szabad emlegetni, még akkor sem, ha – többek között – éppen a trianoni sérelmi politikáról egy jó szavam sincs. A puszta szó veszélyes. Ez nacionalizmus, dörgi Antonić, és nagyon elégedett, mert végre rátalált Szerbiában egy nacionalistára. A többiek, mármint a többségi nemzet tagjai nem nacionalisták, csak frusztráltak, közli előzékenyen, és felettébb megértően. (Trianonról, mégis) Mégiscsak szólni kell Trianonról. Úgy, mint ahogy Márai tette. „De mit tanult ez a nemzet Trianonból?”, kérdezte szorongva. „Semmit. Felnevelt egy zsebrák, basáskodó, önző és műveletlen középosztályt, s utált mindent és félt mindentől, ami igazi műveltség.” (Szívesebben) Inkább bízom a szkeptikus forradalmárokban, mint az euforikus reformistákban.

(A nagyapák katedrája) A kisebbségiek tulajdonképpen nem az iskolában tanulták meg a magyar történelmet, hanem a nagyapáktól, akik tudták, hogy nincs a tantervben, és csak a történelemtanár jó szándékán meg bátorságán múlik, szól-e róla. Ebben rejlik tudásunk előnye és hátránya. Bármelyik magyar történész könyvét