Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 12. szám - Végel László: Ellenállva és reménykedve (Naplójegyzetek 2005-ből)
16 Végel László Ellenállva és reménykedve Naplójegyzetek 2005-ből (Tanácstalan emberek) Bárkivel találkozom, valamennyien a megalázó népszavazási kampányt emlegetik. Ezek az emberek mégiscsak a Vajdaságban élik kisebbségi sorsukat. Legutóbb túlélték a gyalázatos délszláv háborút; a testvérgyilkos öldöklést, az évekig tartó kilátástalanságot. Aztán a NATO- támadások idején okkal féltették az életüket, hisz Magyarország NATO-tagországként hadviselő félnek számított. Egyetlenegy emberről sem tudok, aki számonkérte az anyaországon, hogy miért lépett be a NATO-ba. Úgy gondolták, helyes döntés volt, még akkor is, ha ez őket életveszélybe sodorta. A délvidéki kisebbség mindvégig sztoikusan viselkedett. Sztoikus volt az első, majd a második világháború után is. Szó nélkül tűrt, nem vádolt, nem vádaskodott. Az anyaországi polgárok rossz döntéseinek levét rendre a délvidéki magyarok itták meg. Mindig pórul jártak. Most is azon töprengek, mivel érdemelték ki az anyaország mostoha viszonyulását, miért taszították el őket azzal a gyalázatos népszavazással? Tanácstalanul hallgatom az egyszerű emberek kérdéseit. Pesten arról folyik a vita, hogy ki győz: a jobboldal vagy a baloldal? Vajdaságban azonban egész más értelmet kap mindez. (Minek hazajutni?) „Ha nincsen haza, minek hazajutni?” Márai jegyezte le az iménti verssort. Talán ez az a kapaszkodó, amelyet Cs. Szabó az idegenség delejes homályának nevezett. Nem szorongok miatta. Ezen a kaptatón baktatok, tudom, hogy szemem egyre nehezebben méri be, hol is tartok, miközben elhitetem magammal, hogy előttem is, utánam is poroszkál valaki. Ami végső fokon szívet melengető még akkor is, ha nem találkozom senkivel. Amennyiben rossz kedvem van, kiszolgáltatom magam a képzeletem kénye kedvének. Meggyőzöm magam, hogy van értelme. És miért ne lenne? (A közös felelősségről) „Lehet-e örökölni a közös dicsőséget és a közös szégyent?” teszi fel a kérdést Konrád György Az emlékezés órája című esszéjében. Március 15-e közös örökségünk. Trianon következménye is közös ügy! Nem kellene megengedni, hogy csak a kisebbségek vállalják fel és cipeljék a következményeit. Főleg nem sérelmi politizálással! Ez ugyanis minden bizonnyal rossz vért szül. Inkább a szolidaritást meg a közösen vállalt felelősséget kellene szorgalmazni. Ez egy alapvető kérdés, amely rendre háttérbe szorult a kettős állampolgárságról dühöngő vitákban.
