Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 11. szám - Fekete J. József: A szerző folyton önmagát írja (Kontra Ferenc: A fiú. Elszánt történetek)
99 Majd visszatérek egyszer, addigra megismered az éjszakát. Nem téveszted el az utat, a sötétség nem lesz az ellenséged, és sokkal bátrabb leszel. Meglátod, amikor felnézel az égboltra: én hajolok meg a Hold csendes színpadán.” Nem is lepődünk meg, hogy ebben a könyvben is találkozunk egy, Az utolsó mozielőadás című elbeszéléssel, hiszen az elbeszélő kedvenc témája a mozi, mint terem, meg mint a vetítések élvezete. Itt aztán együtt van az elbeszélő teljes eszköztára: A River of No Return westernfilm vetítése, Adam and the Ants meg a Shocking Blue együttes Vörös Mariska énekesnővel, az olajozott padlójú moziterem sötét, titkokat leplező zugai, a filmekből kivágott cellulóz kockák, kamaszokat ingerlő pornókártyák, a közkedvelt Cockta üdítő. Meg a felismerés, hogy a hajdani film nézői, vagy utódjaik majdan az indiánok sorsára jutnak. A folytatásban szaporodnak az önéletírásból fakadó evidenciák, már nevén szerepel a Drávaszög, Vörösmart, meg Laskó, újra megjelennek a környék római korból eredő legendái, a múlt tárgyi jelei és szellemi lenyomatai, a történelem-földrajz szakos tanár apa, aki amatőr numizmatikus, hely- és családtörténeti kutató, a Kontra-próza már ismert elemei, csak éppen nem kell értük húsz kötetet átnyálazni, a fiú egyenesben közvetíti az olvasónak a történeteket, amelyek átvezetnek a szerző Gimnazisták című regényének nyomasztó hangulatvilágába is. Újra fölbukkan a Monarchia, annak idején ugyanis a Kontrák, egykoron Contrák Pécsett, a megyeközpontban gyarapították a tudásukat. Miként immár az V. Kontra Ferenc is tette. Mi hiányzik még az „elszánt történetek”-ből a szerző poétikai eszköztárának elemei közül? A bűn, mint próza. Ám azt is hamarosan bevonja elbeszéléseibe, Nem kell feltétlenül csúnya dolgokra gondolni, kamaszcsínyek, erkölcsi csellengések vezetnek át a bűn világába, onnét az emberi lélek mélységeit kitöltő sötétségbe. A fiú felcseperedik, az elbeszélő Pécsett töltött gimnazista éveiről már korábban is olvashattunk, de a szegedi egyetemi képzése során szerzett élményeit itt beszéli el, nyomatékosítva az általa érzett, és vele éreztetett idegenség nyomasztó tapasztalatát. Amit korábban olvashattunk tőle a titói érában odahaza töltött kisiskolás koráról, az szinte puszta dekoráció ahhoz képest, ahogy egyetemistaként láttatja a jugoszláv szocializmus hatalmat bitorló vadhajtásait. Ennyire nyíltan kritikus talán még nem volt soha. Hasonlóan metsző meglátásait fejti ki az irodalmi élet kapcsán a Herceg Jánosról írt, Ódium című történetében, amelyben se az író nevét, se lakhelyének elnevezését nem említi, viszont olyan egyértelmű utalásokkal él, amelyekből nyomban kikerekedik az idős, megkeseredett író alakja. Érdekes, amíg odáig eljut a szerző: elbeszélője szinte észrevétlenül csúszik át harmadik személyű szemtanúból első személyű előadóba, a történetbe a Monarchia idején belépő fiú levetkezi anonimitását, és magára ölti a szerző önéletrajziságának megkötéseit. Jellemző az is, ahogy a zene végigkíséri az „elszánt történetek”-et, kezdve az operától az operetten át a punkon keresztül az amatőr színpadi kornyikálásig, illetve a bosnyák sevdalinkáig, amely helyi urbánus románc, majd megjelenik a bel
