Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)

2023 / 1. szám - Fried István: Petőfi Sándor: „nemzeti költő” „nemzeti költészete”

11

ama felelősség, amely a megszólalásban rejlik, és amely a megszólaló vezetésre hivatottságát tár(hat)ja föl, és a beszéd befogadásának és hatásának feltételeit (legalább részben) meghatározza. Mindenesetre Vörösmarty és Petőfi elkészült Shakespeare-tolmácsolásai összeolvashatók azokkal a saját művekkel, amelyek kontextusában születtek, ugyanakkor e saját művek tovább elemezhetők más, anyanyelvi és idegen nyelvi művekhez fűzhető (és fűzendő) kapcsolataik alkotta környezetben. Elsősorban Petőfinél karakteres megnyilatkozásokban jelentkezik vezetésre hivatottak és vezetettek között teremtendő „párbeszéd”-del összefüggésben, amely párbeszédben nyilván a beszélni tudóé, a vezetésre hivatotté a (nagyobb?) felelősség (bár a vezetetteké sem mellékes, s ezt a Coriolanus

on túl Az apostol támasztja alá talán a leginkább), másrészről a vezetésre hivatott státusá

nak, a „felhatalmazás”-nak kérdése vetődik föl. Mint említettem, nem elegendő a „múzsai főpap” horatiusi emlékének idézése, sőt, az irodalmi emlékezetből a jelenre sugárzó példák is csupán közvetett igazolódásai a felhatalmazásnak (ebből a szempontból a Goethe Werther

éig visszagondolható Homér és Oszián

tüzetesebb szemügyre vétele bizonyulhatna szerfölött hasznosnak), hanem olyan indítás, elhatározás, sorsvállalás, amelyben nem bizonyos a siker, még kevésbé a személyes boldogság. Inkább az ellenkezőjére van kilátás, de amely mégis olyan késztetés, mely igehirdetés-értékű, és amely egy testamentumi cselekvés és magatartás hitelével rendelkezik. S hogy nem Petőfié az egyetlen efféle („prófétai”) elszánás és vállalás, azt más európai irodalmak hasonló eseményeivel, a költői elhivatottság analóg megnyilatkozásaival (ennek megfelelően az összeolvasható megszólalásokkal) tanúsíthatjuk. Éppen csak fölvázolható az a sor, amelyet a kutatás részben (a magyar irodalom történéseit nyomon követve) már emlegetett, méghozzá az 1840-es évekre vonatkozólag; részben azonban kevesebbszer tette elemzés tárgyává, lengyel, szlovák, francia irodalmi-eszmetörténeti párhuzamokra célozva. Annyi még röviden is megfogalmazható, hogy mind az allegorizálás forrásait tekintve, mind a költői (eszmevezéri) felhatalmazásról szólva regionális és európai irodalmi összefüggések tárulnak föl, és ezekben az összefüggésekben a költő nem a magányos, Az apostol

Szilvesztere pályáját bejáró, hanem a romantika nemzeti és transznacionális költészetének reprezentánsává válik. Igaz, hogy Petőfi „beteljesült” sorsa egyik meghatározója lett XIX. századi, összeurópai befogadástörténetének, de a ma történésze ama költő-prófétai (próféta-költői) szerepvállalást is hozzá gondolhatja (vagy hozzágondolását fejtegetése szerves részévé teheti), amikor a „nemzeti költői” funkciók és kritériumok változatának értelmezését kíséreli meg. Petőfi költészetének perdöntően fontos, ebbe a tárgykörbe sorolandó versei alapján.

Előrevetíthetem alaposabb olvasásom egyik legfőbb tanulságát. A „nemzeti költői” funkció nem feltétlenül, sőt nem is elsősorban a szorosabb értelemben vett és nagyvonalúan a „hazafias” líra tartományába tartozó megnyilatkozások-