Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 10 szám - Havasréti József: „Ez a tiéd…”
18 ban. Ez így nem maradhat. Talán... vissza kéne térnem a hálókamrához, gondolta. Ott is alhatnék, mint régen. De ki nem állhatta azt a szűkös lyukat. Mintha koporsóban éjszakázott volna. Felriadt. Fülelt. Reggel, reggel, reggel, zakatolt megint az ismeretlen hang. A lámpa után tapogatózott és felkapcsolta a villanyt. Kiugrott az ágyból és az asztalhoz rohant. Vagyis, azt hitte, rohan, de inkább csak támolygott. Valami feldőlt, talán a partvis, amellyel összesöpörte este a képből kihulló szemetet, mindenféle szirszart, a purhab morzsáit és egyéb hulladékokat. Az asztalra meredt. Reggel, reggel, reggel. Egy nagy lófaszt volt reggel. Még csak hajnal se, gondolta. Az asztal szélén, közel a pereméhez, szinte a lepottyanáson gondolkodva egy zsebrádió állt, abból jött a hang. De olyan furcsán jött belőle, bugyborékolva, zörögve; kísértethangokat izzadva. De innen nem jöhet semmiféle hang. Felemelte a készüléket, amelynek hangja most felerősödött, mintha őbelőle, az élő emberi testből merítette volna titkos energiáit. De nem az ismeretlen zene lett hangosabb, hanem a készülék gerjedni kezdett, zúgott és bizsergetett, egy gyerekkori emlék kunkorodott elő, a különös érzés, mikor a marka tele volt élő cserebogarakkal. De ez most egyetlen hatalmas rovar volt, szinte érezte, hogy a műbőr borítás lassan szétnyílik, hogy szárnyat bontson és... Nem. Itt álljunk meg. A készüléket az asztalra dobta. A rezgés elhalt. A zene is elhalt. Egy darabig csak bámulta apja öreg zsebrádióját, aztán megint csak felvette. Csavargatni kezdte az állomáskereső recés plasztikgombját: statikus zaj, recsegés, ropogás, elhaló beszéd, távolról és mélyről, valami kurvára ismeretlen nyelven. Megborzongott. Az ösztönei előbb felfogták, amit a tudata még nem: mikoriak ezek az istenverte hangok? Aztán egy röhejes dalfoszlány tört elő a gépből, a Popcorn, amelyet gyerekkorában annyira szeretett. Aztán csend lett. Megrázta a fejét. Sok ez most egyszerre. Biztos csak álmodom, gondolta. Most ennyi elég lesz. Visszatért az ágyhoz, mohón felhajtotta az odakészített vizet és bezuhant az ágynemű közé. Amikor újból felébredt, rögtön a rádió jutott az eszébe. Az igazat megvallva, az ébredés zákányos pillanataiban, mikor is minden sokkal, de sokkal rosszabb, mint az előző este, nem szokott az eszébe jutni semmi, csak az, hogy mennyire szenved és hogy megint szintre kell hoznia magát. Ami nem emelkedést jelentett, hanem azt, hogy mindig egy kicsivel lejjebb. Óvatosan elfordította a fejét, hisz’ most is szenvedett, és az asztalra sandított: a régi rádiókészülék ott volt, ahová az éjjel lerakta. Most persze néma volt. De honnét került oda? A képhez fordult. Nem kellett túlzottan megvizsgálnia: baloldalt, úgy középmagasságban újabb titokzatos üreg sunyított a falban. A zsebrádiót nyilván onnét távolította el, mint egy beteg szervet, csak hát mikor? Álmában? Olyan részeg volt, hogy később elfeledte? Volt már ilyen, de mennyi! Fogta a készüléket és szemügyre vette a fedelét. A fekete műanyaglap beleolvadt a tok többi részébe, zsíros mocsok töltötte ki az apró mélyedést, ahová a körmét vagy valami más lapos vackot beillesztve a
