Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 10 szám - Havasréti József: „Ez a tiéd…”
14 üvegszarkofágban (Anselm Kiefer + Damien Hirst) ez is elég jól mutatna. Nem kell hogy egyből a falra akasszák. Ezen elgondolkodott kissé. Hiszen ez igaz. Bármi eladható, és mindent el is adnak. Felriadt. Cincogó zene hatotta át a sötétséget, hol elhalkult, hol hangosabban. Reggel, reggel, reggel, zúgta az ismeretlen kórus, zaklatott funky-ritmusban. A pedáns szomszédok buliznak? Mintha bentről jönne... mocorgott fejében a tétova gondolat, majd visszazuhant a bénító iszapos káosz mélyére, mely álmaiban többnyire fogadta. Reggel csüggedten bámulta a falnak támasztott képszörnyet, a csomagolás szétrugdalt papírgombócait és a szétdobált ragasztószalagokat. Ekkor valami megmozdult. A galambfej. Felugrott, a falak meglódultak, tettek egy elegáns félfordulatot, csak nem körben, hanem srégen, rejtett térdimenziókat sejtetve-mutatva. Aztán ugyanez, vissza. A nagy hintajáték. Nekidőlt a falnak. Becsukta a szemét, aztán kinyitotta. A falak megnyugodtak. Az asztalhoz botorkált, a szerszámládából kivett egy kalapácsot, és addig ütötte a galambfejet, míg el nem tűnt onnan. Dab, dabb, dabbb... brutális puffanások, sorban. Először a madár csőre tört le, aztán kipottyant a szilánkos üvegszem és végül az egész koponya belesüppedt a fekete aszfaltba. Csak egy lyuk maradt a felszínen, eltömődve tollal. A lyuk befelé vezetett, a műgyanta- és aszfaltrétegek közé, illetve le a galamb szétaszott testébe, már amennyiben ott van... Csapkodott tovább. Dab, dabb, dabbb... Aztán megriadt. Stop. Várjunk csak. Rájött, mit művel. Szétver egy képet. Ledobta a kalapácsot, visszatántorgott az ágyhoz és elterült rajta. A plafon forgását nézte, a fejét pedig színültig töltötték a súlyos puffanások, dab, dabb, dabbb... Süppedés. Igen, ez a jó szó erre. Kizárod, ami kint van, aztán elindítod a filmet. Bármit megtehetsz, gondolataid a patologikus képzelgés, a lehetséges világok legjobbika, és a keserű múltidézés közötti határmezsgyén járnak. Ha sikerül megfelelően kiválasztanod a helyet, a zene sem elviselhetetlen. Mert többnyire az. De a pultos kinézetéből láthatod, hogy mire is számíthatsz. Körülnézel. Normál vendégek, és hozzád hasonló meghasonlottak. Apró trükkök, amelyekkel álcázni lehet a semmit, a hideg aurát, amelyet elképzelsz magadnak, hogy nem vagy ott, csak testben, és apró trükkök, hogy ne zavarjanak. Látszólag olvasol, könyvet vagy újságot, látszólag a híreket pörgeted vagy csetelsz a telefonodon, vagy a laptop billentyűzetén kopogtatsz. Ez persze kamuflázs, kibaszott álca csak. Nem könnyű jelen lenni, és közben besáncolni magad. Ne tűnj megközelíthetőnek. Ne tűnjél baleknak. Vigyázni kell, nehogy valami magányos lélek vagy egy közlékeny hülye kinyújtsa feléd csápjait, és beszélgetned kelljen valakivel. Nem árulhatod el, hogy lúzer vagy. A kocsma fülledten otthonos ölelése magába szippant és felemészt mindent: családot, munkát, barátságokat. Aztán elérkezik az este, amikor rájössz: a pultosnőt többet láttad a héten, mint a feleségedet, és akkor már menthetetlen vagy.
