Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 10 szám - Havasréti József: „Ez a tiéd…”
11 munka. Ha Ákos... akkor festmény. A művelet elhúzódott, a végén térdig gázolt a letépett-szétdobált csomagolóanyagban. A ragasztószalag cafatjai a lábához tapadtak, úgy kellett lerugdosnia. Rugdosott, hajlongott, csapkodott. Mint egy őrült táncos. Ákos holtában is szívat, gondolta. Fogta a vodkát és töltött magának. Ivott. Ivott és köhögött. Ákos emlékét (a kudarcok emlékét) csak az ital űzhette el. Persze nem űzte el, csupán elhomályosította. Lerogyott a székre. Az utolsó réteg volt csak hátra a csomagolásból, most úgy érezte, pihennie kell, mielőtt szembenéz a múlttal. Örvénybe nézel, és az örvény visszanéz... Közhely, de így van. Ákos festményei. Az első korszak: egy sosemvolt Budapest bizarr álomképeivel. Vitték mint a cukrot. Az első milliók, még a szocializmusban. Persze túl azon, amit a Faterral összemaszekoltak. Aztán a második korszak: nagy, színes, dekoratív foltok, itt-ott szétkent pacák, hosszú sorokban. Volt idő, hogy Ákos absztrakt korszaka volt a legkelendőbb, de aztán az inga visszalengett (ahogy nemrég olvasta egy irodalmi lapban), és az első korszak előretört, megelőzte az újat és kurvára vitt mindent. A régi Ákos-képek most blockbusterek voltak. Ezek lógnak most mindenfelé, bankigazgatók és médiavezérek tárgyalóiban, magángyűjtőknél és múzeumokban. Külföldi múzeumokban. Néha rákeresett Ákos nevére a neten, kezében vodkát szorongatva, és a feltolult epétől fuldokolva nézte, hogyan szerepel fivére a kibaszott árveréseken, és mennyit kérnek képeiért a legmenőbb galériákban. Judit, te kis kurva, gondolta ilyenkor. Ügyes nő volt, valaha ő is művészettörténész, most inkább kibaszott menedzser, akinek legfőbb célja az életben, hogy mindazt, amit Ákos maga után hagyott, ügyesen forgassa. Persze nem mindent adott el, Judit tudta, hogy a piacról direkt visszatartott képek idővel még többet fialnak. A második férjjel, ezzel a közgazdásszal sikeres párost alkottak, ügyesen kezelték Ákos hagyatékát, mi több, zseniálisan kezelték, dőlt a pénz hozzájuk, mintha bankóprés állt volna náluk, lent a szuterénban. Végignézett a szobán. A saját szobáján. Az ablakok között egy Veszelszky-kép díszelgett, az utolsó értékes darab a régi gyűjteményből, amit összeharácsolt, innen meg onnan, és amit még nem adott el, hogy aztán elihassa. A többit kurvára elitta. Az igazat megvallva, az első kép, amit eladott (és elivott), az Ákos munkája volt, az egyetlen kép, ami valaha tőle neki megvolt, nos, ez volt az ősbűn, amivel durván felszámolt minden köteléket (a maga részéről legalábbis, hiszen Ákos nem ismert efféle kötelékeket), ez volt az első ballépés, hogy ezt először, még a végromlás kezdetén a piacra dobta. Aztán a többit. Ezekből ivott voltaképp, a félretett pénzét már régen, a vég kezdetének még az elején felélte-elitta. Minden elfogy egyszer. Csak a szeretet van ingyen. Vagy még az se, gondolta. A szobája nagy volt. Az egyik sarokban a sebtében oda átpakolt bútorok, vegyesen, amik most útban voltak. A rakodók cipelték át őket oda, hogy helyet teremtsenek az újonnan érkezett csomagnak. Most ott tornyosult a komód, egy kisebb polc, meg a két hangfal, összevissza. Istenem, nézett az új képre, át kell
