Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 10 szám - Havasréti József: „Ez a tiéd…”
9 Havasréti József „Ez a tiéd...” Ez a tiéd. Kitalálunk innét, maradj csak, mondta a nő. A férfi körülnézett. Hová tette a zakóját? Végül megpillantotta, az ágyon hányódott, a pléd langyos hurkái között. Nem emlékezett rá, hogy zakóban aludt volna el, vagy csak akkor vetette le, amikor hajnalban felébredt, félig kómában, beleizzadva, vagy megszabadult tőle még a lefekvés előtt, csak képtelen volt rá, hogy szépen felakassza. Előkotorta a tárcáját. A nő legyintett, hagyd csak. A nagydarab szállítók szorosan közrefogták az asszonyt, mintha testőrök lettek volna. Kimasíroztak az ajtón. Nem nézett oda, a szállítmányt nézte, a hatalmas, becsomagolt tárgyat, a förtelmes csomagot, a váratlan ajándékot, amelynek örülni kellett volna. Nagyúri gesztus, miközben Ákos röhög a pokolban. A csomag (nehéz volt megmondani, hogy micsoda, ládának túl keskeny, képnek-festménynek túl vastag) jóval magasabb volt, mint ő, és vagy háromszor szélesebb. Mint egy élére állított zongora. Amit becsomagoltak. Ajtó dörrent. Valaki távozás közben visszafordult, és becsapta. Bizonyára Judit. A dörrenést egy másodpercig visszatartották, majd a szomszédos lakások felé lökték a falak. A szoba. Két szék, két fotel, öreg íróasztal, az asztalon szerszámosdoboz és egy kancsó, poharakkal. Régi italosszekrény, az a belül körbetükrös és neoncsöves fajta. Leült az egyik székre, a kivénhedt parkettlécek és a karosszék ócska eresztékei kórusban nyikorogtak. Zihálva hallgatózott: a lakás túlvégében most becsapódott egy távolabbi ajtó. Üres robaj, erő nélküli. Mi ez? Így hallom én, de mit hall a szomszédság, elmélkedett. Rutingondolat volt, üres reakció a váratlan zajra; hogy mit hall a szomszédság, nagy ívben leszarta. Élete folyása úgy alakult az utóbbi években, hogy örökös konfliktusban állt a pedáns szomszédokkal. Hajnalban bekapcsolt, durván üvöltő rockzene, hányás a liftben, vizelés a kapualjban. Sőt, a lépcsőházban is. Volt úgy, hogy az ajtó előtt találtak rá, alva. Elaludt, míg a lakás kulcsait kereste. Felugrott és kinyitotta az italosszekrény ajtaját. A tükör megduplázta a palackok számát, szolid bőség biztató képét mutatva, csak a neon nem működött, immár évek óta. Egy munka. A tiéd. Rengeteg ital, bontatlan vörösborok, két üveg gin, és két üveg vodka. Egy darabig elég lesz, gondolta. Rámhagyta, vagy csak nem tudod eladni? Kivett egy üveg vodkát és kinyitotta. Beleivott. Langyos volt. Egy ideig ide-oda tologatta szájában az italt; a nyelvével terelte-forgatta. Zsibbadás. Mondtam, hogy a tiéd. A nyálkahártya ízlelőkelyhei és a mérget felszívó hámsejtek tették a dolgukat. Ákostól, vagy tőled? Még több zsibbadás. Nem mindegy az? Lenyelte az italt. Megint ivott. Leült a székre, a palackot a szék mellé rakta. A tárgy túl nagy volt ahhoz, hogy csak úgy ripsz-ropsz kibontsa. Felkelt, a szerszámos dobozból kivett egy sniccert és óvatosan felhasította a papírborítást.
