Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 9. szám - Patak Márta: A fegyverszünet után
7 házban kapott valamilyen fertőzést. Hogyan lehetne ezt már több mint száz év távlatából kideríteni? A másik pillanatban viszont úgy gondolom, hogy mégiscsak meg kell osztanom a hírt Daniellával. El kell neki mesélnem, hogy mit találtam, még akkor is, ha a család számára nyilván még ennyi idő után is fájdalmas lenne tudomásul venni, hogy mennyire kevésen múlott a nagyapja élete. Persze, ez megint mit sem változtatna a tényen, hogy a nagyapja eltűnt, és ki tudja, a hiánya mennyi és milyen helyrehozhatatlan lelki sérülést okozott a család különböző tagjaiban. Még akkor is így van ez, ha mostani ésszel föl sem lehet fogni, mennyire keveset ért abban az időben egy emberi élet, amikor nem volt elég a háború, még a spanyoljárvány is mérhetetlen pusztítást végzett, és a megfásult emberek kénytelen-kelletlen hamar beletörődtek szeretteik elvesztésébe. Mégis, micsoda képtelenség ez az egész! Gino Mencarelli, aki túlélt számtalan kemény csatát a harctéren, túléli a fogságot, és a szabadulás reményében elindul hazafelé. De nem jut messzire. A sors ugyanolyan kegyetlen fintorral vet véget életének, mint annak a Rabb Mihály nevű huszonkét éves katonának, aki a Ceglédi Újság november 3-i, vasárnapi száma szerint éppen szabadságát tölti Félegyházán, és afeletti bánatában, hogy szombaton újra vissza kell mennie a harctérre, péntek éjjel szíven lövi magát. Pedig már aznap, az újság megjelenése napján, november 3-án vasárnap megkötik a fegyverszünetet. Vajon mit érezhettek annak a fiatalembernek a szülei, testvérei, amikor megtudták, hogy csak egy napon múlott a fiuk élete? Ha mást nem is, csupán Móricz novelláit olvassuk, azokból is láthatjuk, mit ért akkor egy emberi élet. Az első világháború után hamar jött a második, és nem kezelte senki a sérült családi lelket, még nem volt egy Bert Hellingerük, hogy valamiképpen oldást kínáljon a családban hordozott traumákra, úgyhogy ez lett az örökségünk, ezt adták tovább a dédapáink, nagyapáink a szüleinknek, és ha szerencsénk van, a két világháborúban elvesztett rokonunk hiánya nekünk már nem okoz helyrehozhatatlan lelki sérüléseket. Nem sok gondolkodási időt hagyok magamnak. Azt hiszem, holnap mégiscsak megosztom Daniellával, hogy mire jutottam. Tudom, hogy a világjárvány kellős közepén nem az a legfőbb gondjuk most ott, Lombardiában, hogy mi történhetett száz évvel ezelőtt a nagyapjukkal, de én mégis megírom neki. A történelmi emlékezet is ezt kívánja, nem csak a családi. Legalább halottak napján az ő nevükben is tehetek majd koszorút a három ismeretlen olasz katona sírjára a Hősök temetőjében, és a családállítás eredményét is segítheti, hogy van egy hely, ahol lehet rá emlékezni.