Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 1. szám - Kurdy Fehér János: Mnémoszüné hűtőgépe
95 A portré ereje abból fakad, hogy a megjelenített személy nincs jelen. Ez alapján úgy is tételezhetjük, hogy Krstić a tárgyakból áradó szellemnek ad arcot, vagy úgy, hogy a technológiáktól túlcsorduló korunk szelleméről készít portrét. A képeken látható alakok mindannyian ugyanarról a dologról beszélnek, a „kvázitárgyról”, erről a világról, ami mindannyiunk közös alkotása, a „tárgy-diskurzus-természet-társadalomról”, amely ámulatba ejt újabbnál újabb tulajdonságaival, és amelynek hálózatai a hűtőgépemtől az Antarktiszig terjednek, a kémiának, a jognak, az államnak, a gazdaságnak, a műholdaknak és a művészetnek köszönhetően.2 Mindez azért fontos, mert az önmegismerés, azaz önmagunk felkutatása az emlékek, történetek, benyomások, gondolatok, hitek, vélekedések, tudások, törekvések, sejtések szinte végtelenített feldolgozásaként elképzelt folyamat lehetséges végeredménye. Ennek az önkutatásnak soha nincs vége. Az önportré így elhajlik az időben, elszakad a pillanattól, filmszerűvé válik, mert az arc (önmagunk ikonja) eközben átváltozik, elnyúlik a téridőben. A művészettörténetben számtalan példa bizonyítja Albrecht Dürertől Caravaggion és Rembrandton át David Hockney-ig vagy Cindy Shermanig, hogy az önportré önmagában is egy „művészeti dzsungel”. Egyrészt az egyéni stílusjegyek névjegye, másrészt a társadalomról és az aktuális emberi tudásról kifejtett kritika. Harmadrészt valamely játékos és ironikus „keret-tartalom”, amelybe a művész vallomása ugyanúgy beletartozik, mint a művészetről vallott elképzelései és jóslatai. Mindennek ismert előzménye, hogy az avantgárd abban a reményben, hogy felszínre emelheti (és ezzel a gesztussal „kinyerheti” és „megmentheti”) a valódi művészetet, és vele a „művész önazonosságát” az ilyen-olyan „művészetromokból”, még sűrűbbé szőtte az önarckép „hálóját”. Létrehozta az önarckép tömény típusát, a manifesztumot, amely egyben hasonlatos ahhoz az úthoz, és az úton szerzett tapasztalatokhoz, amely során az emberi individuum megalkotja „önképét”. Krstić új vásznain felbukkan Bronzino a manierizmusból, Da Vinci a reneszánszból, Peter Blake a pop-artból, Matisse az impresszionizmusból, Malevics a szuprematizmusból vagy épp Sztálin a politikából. A kettős portrék egyrészt a konkrét személyekhez és az általuk teremtett világok „áthallásaihoz”, másrészt a konkrét krstić-i átdolgozásokhoz vezetnek: mivé lesz Matisse, Da Vinci vagy épp Sztálin a művész nyomán. A „kettő az egyben” alapú tematikák valójában „minden az egyben” tematikákra és kutatóárkokra futnak ki. Mintha művészkártyákat tartanánk a kezünkben, azonban ezeken a kártyákon nem egy, nem is kettő, hanem számtalan művet azonosíthatunk, ismerhetünk fel. Ki-ki elindulhat a maga által felfedezett festészeti vagy épp pszichológiai átjárókon keresztül a ▼ 2 Bruno Latour: Sohasem voltunk modernek. Szimmetrikus antropológiai tanulmány. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 243–244.
