Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 7-8. szám - Smid Róbert: A kifáradás lehetőségei – a fiatal líra néhány összefüggő nyomvonala napjainkban
138 szintjén Kafka és Sartre alakja is fölidéződik, beleíródik a versekbe, magával húzva a fenti szerzőkhöz társuló hangulatokat. A világ egzisztencialista szemlélete a személyesebb hangvételű versekben másként nyilvánul meg, ezekben a egyéni tapasztalat adja az alapot, ettől történik a reflexív elvonatkoztatás. Talán nem véletlen, hogy a hétköznapok megélt anyaga meghatározta versekre ekként jellemző egyfajta „coming of age” érzés. E versek a fiatal felnőtt perspektívájából szólalnak meg, akinek jelenét még meghatározzák a kamaszként dédelgetett, ám a jelenre már teljesen devalválódott tervek és illúziók, azonban elképzelt jövőperspektívájában ezek mégiscsak hiányként vannak jelen. Nem véletlen talán, hogy a már említett sötétség mellett a térre, a városra ránehezedő égbolt is visszatérő motívum, de a címként választott sorpár („Nehéz így / falak nélkül”, Melyik , 54.) is ebben a keretben értelmeződik egzisztencialistaként, a létbe vetett ember torokszorító, vonatkoztatási pontok nélküli szabadságának metaforájaként. A személyesség hangsúlyos jelenléte okán tehát igen jellemző e versekre a szorongás számtalan formájának lírai megragadása, például a Közönyösen veszít vagy a Bécs című versekben. E versek hordoznak egyfajta közérzeti jelleget is, beteljesítve a kötet már említett mottóját, főként a személyes perspektívától elvonatkoztatva, az általános érvény felé nyitó módon. Ekként a sokszor egyes vagy többes szám első személyben megszólaló versbeli individuum személyes élményei tágulnak egy sokak számára átélhető (magyar, urbánus) közérzet lírai jeleivé; az egyesből így bomlik ki az általános, a személyesből így képződik meg a személytelen, közös tapasztalat, akár például Aszfaltdűnék ben megverselt hétköznapi sörözésből: „Csodára vártunk úgy, / hogy nem hittünk a városban, nem mehettünk / az üres dobozokkal bármerre, // mert már mindenhol voltunk.” (57.) A kötet így tulajdonképpen ugyanarról a témáról, az egzisztencializmusról beszél, de eltérő formákban, filozófiai konstrukcióként és empíriaként egyaránt, amelyek árnyalják, kiegészítik egymást. Mintha a kötet címét adó vers, az Utolsó csatlakozás központi eleme is az egzisztencialista gondolkodás meghatározta élet érzésből bomlana ki: a lekésett csatlakozás és a záróversben megjelenő (valakire) várakozás a vonatállomáson mintha egyetlen metafora két oldalát mutatná: a másik individuumhoz kapcsolódás igényét, igyekezetét, amely azonban beteljesülésként nem, csak vágyként realizálódhat: „Megelégedtem azzal, hogy tudom, élsz.” (89.) (FISZ Könyvek–Apokrif Könyvek, 2019)
