Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 1. szám - Orosz István: Emlékek apámról XIII.
89 nevét. Mivel akkoriban már én is írtam naplót, sőt aktuális (okt. 26-ának éjjelén írt) blogjegyzetem nem is nagyon áll távol apám emlékirataitól, idemásolom. „Éjjel a Selyemút nyomvonalán, csak épp ezer méterrel fölötte, mi mást tehet az utas: számtanpéldákat fejteget. (Odakintről, ellenőrzésképpen, be-benéz a holdvilág.) Emlékszel, kicsikém, azokra a feladványokra, amelyekben ennyi meg ennyi idős az apa meg a gyereke, és meg kell mondani, mennyi idő múlva lesz éppen négyszer, háromszor, kétszer annyi idős, illetve lesz a kora fele, harmada, negyede a másikénak, függően attól, hogy kinek a szemszögéből okoskodunk. Gyöngyszemei voltak a számtanórák szépséges haszontalanságainak. Nagyapám, aki 1891 októberében született, a skorpiósságot (talán kissé meggondolatlanul) ő hagyományozta rám, éppen 120 éves lenne. Én meg pont most töltöttem be a hatvanat. Csak itt, a Kína felé szálló repülő fedélzetén stimmel a dolog, hic et nunc lép érvénybe a különös szimmetria, és mire landolunk, már érvényét is veszti. Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és egészen a végtelenségig fog kisebbedni a korkülönbségünket jelző arányszám. A matematikusok szerint a világ végezetéig elkonvergálgathatunk, mégsem találunk egymásra, de ki a csuda hiszi ezt el nekik? Valaha akkora volt a távolság, hogy csak na, amikor nagypapa (történetesen éppen Orosz Istvánnak hívták) jobblétre szenderült, én például mínusz hároméves voltam, vagyis még egy viszonylag egyszerű számtanpéldában sem álltam volna meg a helyemet. És most tessék, itt utazom a Selyemúton, nagypapa meg a Hold másik oldalán mosolyog a bajusza alatt (naná, hogy ő is bajszos volt), és bizonyára ellenőrzi a számításaimat, mert mellesleg kiváló matekos volt, legalábbis a latinhoz képest, abból ugyanis úgy meghúzták az érettségin, hogy csak na, de ilyen ünnepi pillanatban a kínos dolgokra boruljon inkább fátyol (jóféle kínai selyemből), az utasra és a holdvilágra pedig álom. Legalábbis egyelőre...” Nov. 13. (vas.) 11–12-én a 100 éves Irodalomtörténeti Társaság tartotta vándorgyűlését Kecskeméten. 11-én a városháza dísztermében rosszul hangosított felolvasások hangzottak el, utána a könyvtárban Füzi Budával együtt tőlem kérdezgetett Kecskemét irodalmi múltjáról, életéről. 12-én Sallai Éva, a Katolikus Rádió munkatársa eljött hozzánk, s kb. 30 perces beszélgetést vett magnóra életemről, munkáimról. Majd értesít, mikor adják. Dec. 12. (hétfő) (...) Dóra telefonált: István meg Anna megérkezett New Yorkba, Marci várta őket. A kiállítás holnapután nyílik. Valóban megérkeztünk, a kiállításra szánt munkák viszont nem. Eltűntek valahol Európa és Amerika között. Volt nagyjából három napunk, hogy mégis elfogadható plakátkiállítást rögtönözzünk a táskámban talált pendrive és egy manhattani nyomdában dolgozó grafikus fiú – Boskovitz Oszkár – segítségével. Végül nem sikerült rosszul, a MOMA kurátora is ott volt, sőt el is kért egy munkát a múzeum számára. Szívesebben írnám: megvásárolt, de a Museum of Modern Artban alighanem úgy gondolják, a legtöbb művész fizetne azért, hogy bekerüljön a híres gyűjteménybe. Néhány hónap
