Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 6. szám - Murzsa Tímea: A festés mint messianisztikus tett (Pap Károly: A nyolcadik stáció)
74 ró alakja. [...] Most azonban ebben a művében csak akkor lehet méltó tárgyához, ha a főbíróval oldja meg Krisztus alakját, vagyis ha a főbíróban megkeresi, meg tudja találni Krisztust. Mert ez az a művészetben, amit Krisztus kívánt, mikor mondotta: hogy aki téged megüt jobbról, annak add oda magad balról is. Vagyis: abból alkossad meg a legtisztább, legjobb embert, aki legmesszibbre taszított téged magától. Ha őt meg tudod annyira tisztítani, hogy krisztusivá lesz, akkor műved méltó lesz a Kálváriához, az én szenvedéseimhez, méltó az asszonyok hitéhez és ehhez a földhöz is, Ágasházához.15 Leviát figurájáról elmondható, hogy „nem áll ellen a gonosznak”,16 mindenkihez szeretettel próbál fordulni a jézusi tanítás szellemében. Egyedül a főbíró lesz az, aki felé nem tudja megtalálni ezt az érzést magában, és ez a konfliktus a stációkép megfestésekor is végigkíséri, hiszen Krisztus arcában akarja viszontlátni a férfi vonásait, egyfajta megbocsátási aktusként. Alkotásával „[m]eg akarja az embert szabadítani a gonosz hajlamaitól, megváltani gyarlóságaitól [...], messiási feladat és cél” – írja Lichtmann Tamás.17 A festő számára azért nem tűnik blaszfémnek Jézus arcában megfesteni a főbíró vonásait, mert ő az egyetemeset keresi az emberben. Így lehetnek számára az ágasházi özvegyasszonyok is valami öröknek a megtestesítői: „Ő is, amíg átrepüli az utat a jeruzsálemi asszonyokig, így fog le-leszállni az özvegyek arcára. S mint azok a madarak csak a legmagasabb csúcsát érintik a hajónak, úgy ő is a leglégiesebb, legmagasabb lényegét, természetük csúcsát fogja csak érinteni. Arcukban csak azt az arcot, amely minden özvegyben méltó arra, hogy az Üdvözítő körül álljon, s vigasztalását hallgassa”18 – mondja Leviát, vála szul arra a vádra, hogy a világi alakok szentképen való megjelenítése szentségtörő. A vallásnak az ilyen típusú szekularizálása – a világi emberek és a vallási figurák összemosása – visszatérő vonás Pap Károly életművében. Ehhez a szekularizációhoz az is hozzátartozik, hogy még a regényekben megjelenő Krisztus-alakmások is képesek vétkezni – ezzel „istenemberségük” helyett „emberfiúságukat” hangsúlyozza a szerző. Leviát „bűne”, hogy játékosságával és pajkosságával szerelmet keltett Gizában, és ezt nem vette észre. Ezen a ponton érdemes elidőzni a főszereplő ▼ 15 Uo., 63. 16 Lásd Friedrich Nietzsche értelmezését, aki Jézusban fedezi fel ezt a jellemvonást: „Ez az »örömhírhozó« úgy halt meg, ahogyan élt, ahogyan tanított – s nem azért, hogy »megváltsa az embereket«, hanem azért, hogy megmutassa, hogyan kell élni. A gyakorlat, az, amit hátrahagyott az emberiségnek: magatartását a bírók előtt, a fogdmegek, a vádlók előtt s mindenféle gyalázkodással és gúnyolódással szemben – magatartását a kereszten. Nem áll ellen, nem védelmezi jogait, egyetlen olyan lépést sem tesz, amely megvédené őt a legrosszabbtól, sőt követeli azt... Kér, szenved és szeret azokkal, és azokban, akik rosszat tesznek vele.” Friedrich Nietzsche, Az Antikrisztus, ford. Csejtei Dezső (Máriabesnyő–Gödöllő: Attraktor Kiadó, 2007), 59. 17 Lichtmann, Az igazságkereső. Pap Károly, 231. 18 Pap, A nyolcadik stáció, 57.
