Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 6. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén II.
33 Lovamat eloldom, mikor a hold felkel, De tőled violám, csak a halál old el. Ez többnyire már az estek vége felé, amikor a mulatozás búsongásba váltott át, jött elő. Valamiképpen, kimondatlanul is, a reménytelenség, az eredendő veszteségélmény szólalt meg itt. Ez azonban már nem annyira e kör „nemzeti”, mint inkább „emberi” motívumaként értelmezhető. Valamiképpen jelen volt az autentikus népdal is. Ebben az időben járt a főiskolára Faragó Laura, aki ekkor (1970) tett szert országos ismeretségre. Amikor első nagy országos sikere után hazajött, a vasútállomáson a diáktársak nagy és hangos csoportja várta, sőt ünnepelte. (Ő, ha jól emlékszem, két évvel fölöttünk járt, Nagy Ádámék évfolyamtársa volt.) Az autentikus magyar népzene iránti elköteleződése itt nem számított közegidegen szerepvállalásnak. Mindaz, amiről közvetve a habitus árulkodik, olykor nyíltan, politikailag értelmezhetően is megjelent. 1972-ben (vagy ’73-ban) a március 15-e megünneplése nagy demonstrációba torkollott. Nem hivatalos, „vad” ünneplés volt ez, a hallgatók, élen némely tanárokkal, a Kárász utcán is végigvonultak, majd a Kultúrpalota épülete elé érkezve, tömegdemonstrációra került sor. Egyik évfolyamtársunk, Dózsa Erzsi szavalt, hatásosan, későbbi életét is befolyásolóan. (Ő később Szentesen, a gimnázium úgynevezett drámatagozatos osztályának egyik tanára lett, majdani színészek elindulásának útegyengetője, fölkészítője.) Nem emlékszem már, hogy elhangzott-e ekkor Utassy Józsefnek a maga idejében nagy hatású verse, de ismeretének élménye bennem is, máig visszhangzik. „Talpra Petőfi, sírodat rázom.” Üzenete akkor félreérthetetlen volt: „szólj még egyszer a szabadságról”. Március 15-e ilyen megünneplése persze nem egyszerű történet, igazi magyarázata máig nem született meg. A mi köreinkben egyértelműen pozitív fejleményként emlegeti máig mindenki. A főiskolai KISZ VB (akkor már) függetlenített titkárává előlépett Sipos Jóska máig úgy emlékszik rá, mint a helytállás és megmutatkozás közös, nagy sikerére. Én némileg másként látom. Március 15-e legalább három nagyon különböző értelemben is szimbolikus. Szimbóluma a társadalmi forradalomnak, a „nemzeti” ellenállásnak és – mint kiderült, a rendőri s más hivatalos szervek számára – a „nacionalista elhajlás”-nak. Számomra Petőfiék föllépése a szociális elem, a társadalmi forradalom emblematikus eseménye volt. Ez azonban alighanem csak egy kisebbség preferenciáit jelentette. A többség, az előbbi elemet legföljebb csak hallgatólagosan odaértve, döntően „nemzeti” eseményként értelmezte. A „nemzeti” elv viszont befelé a mesterséges homogenizációnak, az ellentétek elfedésének elve, „kifelé” irányul, mindenki ellen, aki ennek a homogenizáló eszménynek nem felel meg. A „nemzeti” fikcionáló elv, a valóságos ellentétek és ellentmondások világa fölött valami nem létezőt hoz létre (’a nemzet képzelt közösség’), s ennek a fikciónak a diadalát ünnepli, sőt kéri számon. Ez a „nemzeti”, ha triumfál, számomra
