Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Zalán Tibor: Tűnődések Damó István képei előtt (– a világról, a világán keresztül –)
99 alkotás szempontjából majdnem mindeggyé – hogy Kocséron vagy Kecskeméten, Szebenben vagy Szigetszentmiklóson él-e, áll-e a vászonhoz a művész. Ez az érezhetően hosszú, akár öncélúnak is tekinthető felvezetés valójában maga a kiállításmegnyitó. Hogy mégsem az, annak több oka van. Édesanyám jut ezen a ponton az eszembe, aki – ha hozzájut valamelyik problematikus írásomhoz (és melyik nem az!) – szelíden és aggódóan mondogatja: tudsz te szépeket is írni, kisfiam, inkább írjál gyerekverseket! Damó Istvánnak nem gondolnám, hogy ilyesmit kéne mondani, ugyanakkor felfedezendő, hogy a képek keménységét, szigorát, már-már fenyegető reménytelenségét sok helyen ellensúlyozzák azok a rajzi-grafikai megoldások, amelyeket jelentősnek mondható grafikus könyvszerkesztői, könyvillusztrátori időszakában sajátított el. Higgyük el, tud a Mese a lét adta játékokról festője „hasonlítókat” is rajzolni, nagyon is tud, sőt tudna, ha lehetősége nyílnék rá. Élmény és formavilág feszítő kettősségét és együtt létezését azonban az alkotó megtörni képtelen, kiszolgálni viszont kénytelen – és ezt nem ostoba szójátéknak szántam. A lehetőség kérdése azonban az alkotók esetében meglehetősen kényes kérdés. Damó – az általam nagyon szeretett és követett Kovács Péterhez hasonlóan, akit Barcsay a festőiskolájukban csak A rajzoló néven szólított – a kifejezés kényszereinek engedve, az általuk kialakított erőterekbe kerülve nem a dekorativitást, az utánzást, a valóságban benne levést a megörökítése útján-folyamatot tekinti lehetőségnek, hanem a kifejezés pontosságának ez elérhetőségét célozza meg. A belső harcot kint, a létrehozás terepén, Damónak is meg kell vívnia. A világ képzete – illúziója – a töredékekből, természetesen rekonstruálható a befogadói tudatban, így elmondható, hogy ez a törmelék-világ a teljesség felé törekvés felmutatása is egyben. Ha az oldó esztétikai szépséget kivonjuk a képek üzenetéből, kemény, olykor kíméletlen és kétségbeesett világ, ami a falakon megmutatkozik. Hozzáadva azonban a fragmentáltságból áradó riadalomhoz, feszültséghez a felmutatás profizmusát, megérthetővé és átélhetővé válik egy lélek esendősége és harmóniát, szépséget megvágyó reménykedése. Ennek megértéséhez és bizonyításához a címadások különösségét hívom segítségül, melyek, némi célirányossággal, a költészet irányába mutatnak el, pontosabban, mutatják meg Damó festőt. Engedelmet kérek a festőtől és engedelmet a képek szemlélőitől, befogadóitól: elképzeltem, önkényesen, a költő Damó István milyen nem létező költeményéből szórta szét a képek alá a cím-fragmentumokat. Lehetett volna, ha lett volna, akár ilyen is – mondjuk, ez a felezőszonett:
