Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén I. (Szegedi főiskolai éveim – lapok egy önéletrajzból)
52 kocsma, ahol nemcsak inni, de enni is lehetett (olcsón), minden főiskolás kultikus helyének számított. Ide rendszeresen betértünk, itt mindenkivel össze lehetett találkozni, lumpokkal és „rendes”, szorgalmas hallgatókkal egyaránt, sőt egyikmásik oktatóval is. A „Béke tanszék” nem véletlenül érdemelte ki tanszékként való emlegetését. Itt minden a főiskolásokhoz (s az ide is el-eljárogató egyetemistákhoz) volt szabva. A tányérról szinte lelógó, de olcsón árusított nagy szelet rántott hús, a nagyon olcsó vesevelővel, a felesek és fröccsök, a kávé – s mindenekelőtt az atmoszféra. A főiskola intézménytörténetét enélkül hitelesen nem lehet megírni. Ha valaki erről hallgatna, az megcsonkítaná, értelmezhetetlenné tenné az akkori diákéletet. Órák után, vagy éppen két óra között ide napjában többször is beugrottunk, olykor pedig, amikor az idő engedte, hosszabban is elidőztünk itt. A tanári kar, mint az elitintézmények kivételével mindenhol, meglehetősen vegyes képet mutatott. Kutyaütők s egészen kiváló, sőt nagy tanárok egyaránt akadtak köztük. S bár a pedagógusképzésben elsősorban nem a tudományos munka állt a középpontban, a tanárok egy része tudósként is számottevő volt. (A tanári kvalitás és a tudományos eredmények produkálása persze nem föltétlenül esett egybe, ez olykor szétvált. Volt, aki kutatóként számottevő, de oktatóként csak másodlagos színvonalat jelentett, s fordítva.) Az irodalom tanszék tanári gárdája furcsa, felemás képet mutatott. A tanszékvezető, aki egyben a főiskola főigazgatójaként is fungált, sőt ez utóbbi szerepét vette komolyabban, Hegedűs András volt. Természetesen nem a korábbi miniszterelnök, hanem a korábbi tanítóképzői tanár, magyar írók pedagógiai nézeteinek kutatója. Jó szándékú ember benyomását keltette, intézményvezetőként mindenképpen a nyitottabb szellemű, az intézmény működését javítani akaró (s részben tudó) oktatók, a házon belüli reformerők közé sorolható. (Ezt, amikor diákköri titkárként, majd a KISZ VB tagjaként valamennyire beleláthattam a főiskolai boszorkánykonyha nem mindig épületes viszonyaiba, magam is tapasztalhattam. Emberileg a jobbak közé tartozott.) Előadást azonban nem nagyon tartott, pontosabban meghirdetett órái többnyire elmaradtak – főigazgatóként mindig volt valami dolga, ami lefoglalta. Irodalmárként, amennyire megállapíthattam, inkább rétor, mint tudós volt, s a sváda kevésnek bizonyult ahhoz, hogy jó tanárként emlékezhessek rá. Irodalomtörténészként marginális témákban mozgott, konvencionális érveléssel. Szövegei, akkori és mai mércémmel mérve is összeszedetlenek, hígak, frázisoktól sem mentesek. Szegedi főiskolai tanárként kötelességének érezte, hogy Mórával is foglalkozzék. A családtól, innen-onnan sok mindent össze is szedett – a maga iránti bizalmat megteremtette, a kéziratvásárláshoz szükséges pénzt pedig, mint minisztériumi viszonyok közt is otthonosan mozgó főiskola-vezető össze tudta szedni. (Az általa fölvásárolt kéziratanyag egy részét később én vettem meg a múzeum számára – sajnos fontos dokumentumok özvegyénél maradtak.). Móráról írott tanulmányai némileg valódi újdonságot hoztak, de inkább csak anyaguknál
