Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé (Soproni András fordítása)
29 Ám a következő terem annyira megdöbbentette Gyejevet, hogy még Szenyáról is megfeledkezett. A helyiség annak idején alighanem a díszebédlő lehetett. Most kislányok népesítették be. Itt is ugyanolyan hevenyészett fekhelyek voltak, mint odaát, könyvekből, bútortöredékekből, kartondobozokból, ugyanaz a zsúfoltság és összevisszaság, ugyanazok a csontsovány testek és mezítelen lábak, csak nem fiúgyerekeké, hanem lányoké. A gyerekkupac fölött pedig lakoma pompázott. A mennyezet élénk, dús színekben, valami hihetetlen naturalizmussal volt kifestve. A képet szőlőlevelek fonták körül, fölöttük fénysugarakban fürdő hatalmas fürtök. Mellettük rózsaszín almák és szinte áttetszőre színezett mézédes körték hevertek szanaszét. A sárga- és őszibarackhalmok fölött pillangók lebegtek, nedvesen csillogtak a félig lehántott bőrű citromok, és szinte kicsordult belőlük a lé. A falakat szintén óriási képek töltötték be. Vadpecsenyék, sápadt rózsaszín sonkaszeletek, osztrigák, megcsipkedett cipók és félik kiivott borospoharak – mindez egészen elképesztő méretekben és nagyszerű állapotban, se repedések, se penészfoltok nem éktelenítették el ezt a félelmetes bőséget. A freskókon csillogott a lakk, mintha csak tegnap festették volna oda őket. Itt nagy csend honolt, a kislányokat alighanem elnyomta a valószerűtlen tér, nyugton feküdtek, és alig hallhatóan beszélgettek (még Csuvas Szenya is abbahagyta az üvöltést). Gyejev észrevette, amint az egyik kislány megpróbál lekapirgálni egy darabkát a falra festett húsból, de hasztalan, a festékréteg vastag volt és erős, a kislány ujja viszont gyenge. Gyejev végigjáratta tekintetét a dús gyümölcsfelhőn, kérdezni szeretett volna valamit, de csak bosszúsan megköszörülte a torkát. – Mondom én, nincs helyiségünk – sóhajtotta Sapiro. – Nem lehetne valahogy lekenni ezeket a... – Gyejev a megfelelő szót kereste – ...műkincseket? – Mivel? Szénnel? Nincs nekem az se. – Ami a helyiségeket illeti, a helyzet világos – szakította félbe Belaja. – Milyen problémája van még? Gyejev a komisszár sima, szép arcán nyomát se látta felháborodásnak. Belaja tökéletes nyugalommal nézegette a körös-körül burjánzó kulináris őrületet és az alatta kuporgó gyerekeket. Fura lelki berendezése lehet. Hol felfortyan olyasmin, amin igazán nem kéne, hol meg tökéletesen érzéketlen, mintha nem is szív lenne a mellkasában, hanem egy darab fagyasztott hal. A beázó falak, a bedeszkázott ablakok ezek szerint izgatják. És vajon a gyerekek szenvedése, akik festett étkektől körülvéve laknak, az nem? – A másik, természetesen, az élelmezés – felelte készséggel Sapiro, és száraz kezecskéjével körbemutatott a festett étkeken. – Tudom én, mi van, minden romokban hever, éhínség, nehéz idők. De minek szedjük össze ezeket a gyerekeket, ha nem tudjuk etetni őket? Heti egy rubel egy gyerekre, ki hallott ilyet? Mit adha-
