Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé (Soproni András fordítása)
22 Néhány perccel később már ott lépkedett Belaja mellett. Nem is lépkedett, szaporázott a szemerkélő esőtől nedves vágányok között, és minden erejével azon igyekezett, hogy el ne csússzon, meg hogy ne fogja futásra a lépteit. Belaja, bár lába lányosan vékony volt, termete pedig, melynek vonalai alig rajzolódtak ki a derékban szíjjal leszorított darócköpeny széles ráncai között, törékenynek látszott, széles léptekkel haladt a talpfák között. Gyejev figyelte a komisszár lendületesen mozgó ormótlan bakancsát, és arra gondolt, milyen kicsi és keskeny lábfej lehet bennük. Megbotlott, szitkozódott egyet, és elhessegette a tolakodó gondolatot. – Fel akarják majd emelni a kvótát, de maga ne hagyja! – intette Belaja szaporán, és közben annyi fáradságot sem vett, hogy Gyejev felé fordítsa a fejét, mintha szavaival előrefelé tüzelne, ezért Gyejev kénytelen volt még gyorsabbra fogni a lépteit, hogy rendesen hallja az utasításait. – Ha megpróbálnak lábadozóként besuvasztani néhány beteget, ne engedje nekik! Gyejev sehogy se értette, kiknek ne engedjen. Más szóval, kikre lövöldöz a mondataival ilyen könyörtelenül a komisszár. – Ha a szívére akarnak hatni, fogjon mindent rám. Mondja azt, hogy ez a Belaja, ez olyan fafejű, olyan szívtelen alak, nem lehet vele szót érteni, mintha kőből lenne... – Na de a szerelvény parancsnoka én vagyok – emlékeztette a biztonság kedvéért Gyejev. – A parancsnok maga – bólintott Belaja. – De csak fogja rám. Még jobb, ha hallgat, majd én megmondom magam. A pályaudvar eldugott zugain keresztül kijutottak a városba, és hamarosan beértek a kellős közepébe, ahol a főtéren egy gránitból és márványból épült palota állt, akkora oszlopokkal, hogy hárman se érték volna körbe, az ablakai pedig embernél is jóval magasabbak voltak. Valamikor a nemesi gyűlés székháza volt, most a kazanyi egyes számú evakuációs gyermekmenhely működött benne. Vörös Tatárföld minden zugából ide szállították azokat a gyerekeket, akiket a szüleik nem akartak vagy nem tudtak etetni; innen fog kikerülni a Gyejev-féle szerelvény utasainak oroszlánrésze. A menhely azonban közelről nem palotára hasonlított, hanem ostromlott várra. A pinceablakok szorosan be voltak deszkázva, helyenként két rétegben, a földszint csúcsíves ablakait vaslemez és furnér fedte. A fehér márványoszlopokat repedések sűrű hálója fonta be. A falak annyira tele voltak lövedéknyomokkal, hogy úgy látszott, mintha különlegesen laza és porózus kőből lennének rakva (Gyejev azonnal felismerte ezt a ragyaverést, a kisebb kráterek kézifegyvertől, a nagyobbak ágyúlövedéktől származtak). Az épület zordnak és megközelíthetetlennek látszott, mintha körös-körül még mindig dúlna a polgárháború. Vajon ki ellen védekezhetnek, akik bevették magukat az épületbe? Csak nem az intézményt ostromló gyermekek ellen?
