Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Zelei Miklós emlékére - „…lássuk, ahogy átlépem az árnyékomat!” (Gazsó L. Ferenccel, Zelei Miklós hajdani szerzőtársával Juhász Tibor beszélget)
7 „...lássuk, ahogy átlépem az árnyékomat!” Gazsó L. Ferenccel, Zelei Miklós hajdani szerzőtársával Juhász Tibor beszélget Zelei Miklóssal pár héttel a halála előtt egyeztettem telefonon, életútinterjút szerettem volna készíteni vele. A beszélgetésünk egy pontján úgy fogalmazott, hogy létezéstechnikája van, és ahhoz mérten kell terveznünk. A betegség kezelése az utolsó hónapokban szigorú napirend kialakítását tette szükségessé, erre utalt ezzel a különös kifejezéssel. A „létezéstechnika” szónak azonban nemcsak Miklós életvitele, hanem az életműve felől is többletjelentése van, hiszen például a legutóbbi, Gyilkos idők című kötetében többek közt a diktatúrában formálódó túlélési stratégiákról ír. Erről az összefüggésről is akartam őt kérdezni, de sajnos már nem adódott rá alkalom. Gazsó L. Ferenc közeli barátja, hajdani alkotótársa volt, arról is beszélgettem vele, hogy milyen kapcsolódási pontok lehetnek Miklós önálló könyvei és a közösen jegyzett, sajátos hangvételű tényfeltáró irodalmi riportkötetek között. – Hogyan tudnád jellemezni Miklós betegsége előtti létezéstechnikáját? – Miklós mindent az írásnak rendelt alá. Nem értette, hogy mit jelent kikap csolódni, mert bekapcsolva élt. Kis jegyzetlapokkal járt, ha bármi eszébe jutott, érdekeset hallott, például egy eredeti kifejezést, azonnal följegyezte. Hívószavakat, melyekről minden eszébe jutott. Elképesztő memóriája volt, mégsem bízta rá magát. Mindennek utánanézett, mindent ellenőrzött. Adatolt. Eközben kiváló történetmesélő volt, nyelvi bravúrjaival megnevettette a társaságot. Aki vette az abszurd humorát, jól szórakozott vele. Betegségével a létezéstechnikája lényegét tekintve nem változott. Csak egyre kevesebbet járt el hazulról, hamarabb elfáradt, fogyott az ereje. A fizikai. A lelki ereje, míg lélegezni bírt, az övé maradt. – Közös munkáitokat széles körben olvasták, de a megismerkedésetek körülményeiről keveset lehet tudni. Kérlek, mesélj a kezdetekről! – Ismeretségünk a rendszerváltozás előtti években a New York Ház har madik emeletén, a Magyar Hírlap szerkesztőségében, egy éktelen veszekedéssel kezdődött. Engem 1984 kora őszén vettek fel a laphoz, a belpolitikai rovatba, Miklós akkor már törzstag volt a kultúránál. A szociálpolitikát osztották rám azzal, hogy langyos téma, abból nem lehet baj. Az utcán éhségsztrájkoló cigány ívhegesztőről írtam, meg a hozzá hasonlókról. Eleinte a fiókban gyűltek a visszakapott riportjaim. Miklós egy ügyeleti napon fölém magasodott, és a képembe vágta: az a baj veled, hogy itt poshadsz Pesten ahelyett, hogy az országot járnád! Kikértem magamnak. Éktelen patália lett, kölcsönösen lemarháztuk egymást, ami a közeli Kulacs Művekben végződött, ahol Miklós előhozta, hogy írjak a
