Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 4. szám - Miklósvölgyi Zsolt: Műalkotásként megformált élet (Trapp Dominika újabb műveiről)
79 képlet, miszerint az alkotóművész forrásai „tulajdon szégyenei”. Itt ugyanis a művészet nem privát életdrámák kiteregetésének vulgár-egzisztencialista porondja, hiszen az egyes alkotásokon túlnyúló, tehát Trapp művészetének egyik általános és legfőbb kérdése (ha tetszik: tétje) éppen az, hogy vajon megváltható-e a személyes élet művészetként a művészeten keresztül? Ezek a műalkotások tehát nagyon gyakran éppen a deszubjektivált személyesség közössé, avagy a sensus communis elvének értelmében vett „közösségi érzületté” formálását célozzák meg, miközben mindvégig megőriznek valamit a személyesség autenticitásából, a legbensőbb lelki élet misztikájából, és a művészet semminek sem alárendelhető esztétikai autonómiájából. Vegyük példaként Trapp Dominika művészetének egyik visszatérő motívumát, a csí ptetős női hajcsatot, amely legkülönb ö zőbb korszakaiban hol allegó riaként, hol szimbólumként, hol létösszegző enigmaként tűnik fel. A hajcsipesz egyik legkorábbi felbukkanását a 2010-ben készült Eight Grade Class Trip című festményen mint a formálódó nőiség, illetve az ezzel való egzisztenciális konfrontálódás legfőbb attribútuma, akárcsak a ’90-es évek másik ikonikus, nonfiguratív tetoválást imitáló, nyakra tapadó műanyag nyaklánca a képen. Ez a festmény, és vele együtt az emblematikus hajcsatok 2020 nyarán a prágai Karlin Studios kiállítóterében is felbukkannak, itt azonban már mint önéletrajzi elemekkel is vegyített, a radikális feminizmus túlzott ideologikusságából és az ebből következő heteronóm esztétikából kiábránduló alkotói számadás és ars poetica emblémái. Másfelől azonban a csatok a kiállítás alapját képező, egyedi formára vágott plexilapok közé elhelyezett, vékony bőrszalagokkal kifeszített, az absztrakció és a figuralitás határait feszegető rajzok központi motívumai is. Ezeken a tusrajzokon azonban a hajcsipeszek lényszerű entitásokként figurálják maguk körül absztrakt tekervényekké a képmező egészét. Itt tehát a csatok karomszerű, éles, gyakran agresszív, fojtogató parazitákként viselkednek, miközben technikai szinten éppenhogy belőlük indul ki, vagy hozzájuk vezet vissza az a fajta autopoétikus, vagy ha tetszik „ösztönös” grafikai televény, amely nem csupán egyes képeken belül, de a képek között is szó szerint hálózatos összefüggést teremt. Ennek a fajta ösztön-grafikus televényességnek a közvetlen előzményeként tekinthetünk az Unio Plastica című sorozat egyes darabjaira is, ahol azonban a hajcsipeszek, a középkori misztika egyik alapvető, az Istennel való titokzatos lelki egyesülés élményének mintájára alapozva, a természeti és a mesterséges, az organikus és szintetikus életszférák titokzatos poszthumán egyesülésének központi motívumai. De ugyanez a fajta grafikusság köszön vissza a „Ne tegyétek reám...” , valamint a korábbi, Dazed & Orthorexic című, a fentebb említett tárlatokhoz képest jóval konceptuálisabb kiállítások darabjain is, ezekben az esetekben azonban, mind technikai-mediális, mind pedig tematikus értelemben is, jóval változatosabb, testpoétikailag és társadalomkritikailag is konkrétabb formákban.
