Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 4. szám - „Egyetlen metafora se hagyta el a számat” (Lövétei Lázár Lászlóval Borsodi L. László beszélget)

19

téka”. Nyilván a barokk is, a romantika is, a posztmodern is új grammatikát, új nyelvet hozott irodalomban, képzőművészetben, zenében egyaránt. Az viszont végtelenül kiábrándító, hogy mi nem kérdéseket teszünk fel, nem vitákat generálunk, hanem próbáljuk megúszni a dolgot: ledöntjük „Kolumbusz Kristóf” szobrát, és ezzel elintézettnek, megoldottnak tekintjük az összes problémát (s nyomás vissza gyorsan a telefonhoz). Ennyi lenne az új grammatika? Egy (vagy több) szobor zuhanása? „Ha fölteszem a kérdést, / nem csináltam semmit / (de van legalább / egy föltett kérdésem). / Ha megválaszolom a kérdést, / nem marad semmim” – írtam Távolságtartás

című kötetemben. Szomorúan látom, hogy ugyanazokat a hibákat követjük el ma is, mint korábban: keresünk egy bűnbakot (ezúttal a „sápadtarcút”), és kész! Néhány sápadtarcú „Julianus Apostata” tiltakozik, borzolja ugyan a tollát, de semmi esélye nincs feltartóztatni az időket: pénz, paripa, fegyver ugyanúgy a szobordöntögető, a változás zászlaját első sorban fennen lengető „sápadtarcúnál” van, mint korábban, a kizsákmányolás, az olcsó „humán erőforrás” utáni hajsza is ugyanolyan szédületes, halálos iramban folytatódik, mint korábban.

Megítélésem szerint bűn ledönteni „Kolumbusz Kristóf” szobrát: ha komolyan vesszük magunkat, akkor igenis vitatkozni kellene a szobor talapzatánál hosszú évekig-évtizedekig, s ha majd fölveri a gyom a szobor környékét, ha majd dzsungel borul a szobor fölé – nos, erről már én is elhinném, hogy nem felülről diktált, önjelölt, botcsinálta jézuskrisztusok által kinyilatkoztatott verdiktről, hanem igazi ítéletről van szó! Hiszen van-e kegyetlenebb kritika az általános, konszenzusos felejtésnél?

A költő pedig... a költő (ha megérdemli ezt a nevet) továbbra sem fogja befogni pörös száját. Tudom jól, hogy egyre hosszabb a betiltott művek listája, és egyre kevesebb a vita (zárójelbe, fölöslegessé téve ezzel oktatást is, kultúrát is), de – ismétlem – a költők ezután is írni fognak, függetlenül attól, hogy tudomást vesz-e róluk az aktuális kánon, kapnak-e „Nobel-békedíjat” vagy sem. Zugkiadó, underground, alternatív, szamizdat irodalom, katakomba mindig volt és mindig lesz. Aztán majd kiderül, hogy mire elég a költők pofázása, eddig legalábbis mindig kiderült. Persze általában az derült ki, hogy semmire

, de nem baj. Nekem az is elég, hogy Király Laci bácsi a legsötétebb diktatúra éveiben írta például Álmodott vers című, ötsoros remekét (érdemes lenne megtanítani mind a nyolcmilliárd embernek, öt sort – elvileg – nem olyan nehéz megtanulni):

A háborúknak vége mind.

Elpusztultunk törvény szerint.

Nincs már világ, se bent, se kint.

S a költő hangja szól megint.

Minden holtat a jóra int.