Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 3. szám - Mohai V. Lajos: Lezárhatatlan történet. Szubjektív beszámoló egy könyvről (Kovács Krisztina: A tágasság otthonossága)

130

kap. (Táj- és térképzetek Hunyady Sándor prózájában.

Szeged, 2013) Kovács Krisztina könyvének hátlapján írja, hogy ezek, a Nyugat vonzásában született dolgozatok épp e disszertáció „melléktermékei”; jó, hogy így történt, mert tekintélyes meny

nyiségű filológiai anyagot mozgat meg bennük a szerző, és olyan szempontok szerint rendszerez, amelyek eddig többnyire a kutatások perifériáján lappangtak, foglaltak helyet. Bírálatai megszívlelendő látleletet adnak a mai próza és líra több képviselőjének törekvéseiről, tárgyaikról, a „köztes létállapotokról”, hogy a szerző egyik kedvenc kifejezését kölcsönvegyem. Könyvének két középső ciklusa szól erről: a Vajdaságiakat olvasva és a Köztes-európai anziksz

. Ezzel a két ciklussal az élő irodalom lépett be a kötetbe. Az első – a kisebbségi létértelmezések – kulcsfogalma, kohéziós tere a disztópia; az ebben a ciklusban bemutatott művek többségükben azokról a feszültségekről, érzékenységekről, lezáratlan történetekről, a történelem ködéből kibontakozó véres konfliktusokról szólnak, amelyeket a Délvidék peremirodalma közvetít, s amelyekkel az írói többnyire önáltatás nélkül bíbelődnek. És szól ezeknek a többszörösen margón született műveknek a befogadásáról, a (küzdelmes) kritikai recepcióról. Ebből következik, hogy a kritikus itt is nehéz fába vágta a fejszéjét. A délszláv válság a vajdasági magyarságot tragikusan érintette, az európai kultúra fölbomlásának egyik véghelyzete a jugoszláv állam véres fölbomlása. (Az európai kultúra elvesztésén most bármit is értsünk.) A könyörtelenség háborújának pokla elől nem lehet elvonni a tekintetet, vagyis a történelem, földrajzi tér és idő akarva-akaratlanul „diktál”; a kiszakadás keservei legalább annyira nyomasztóak, mint az ottmaradók gyötrelmei. A közös többszöröst a kiélezett élet- és sorshelyzetek jelenthetik bennük, befejezetlen drámák és a fölgyújtott falvak háborús freskói, a tömegsírokat rejtő harcterek. Az elbeszélés, az elmondhatóság már nem áll tiltás alatt, ám az elbeszélhetőség épp a mély sebek, a halálközeliség és a közösségi pusztulásélmény következtében komoly erőpróba az írók számára. E ciklus középpontjában a könyv címadó tanulmánya áll, a kötet egyetlen polemikus írása, amelynek Hász Róbert 2013-ban megjelent A Vénusz vonulása

című regé

nye a tárgya, illetőleg Radics Viktóriának egy korábbi Hász-regényt, a Végvár

at ért „hiperkritikus” olvasatának a cáfolata. (Rozoga narratív szerkezet, hemzseg az utánérzésektől, nyelvre neutrális, retorikája elég kezdetleges, irodalmiaskodó – talán ezek a legsúlyosabb vádak.) Radics „szigorú következtetéseivel” Kovács Krisztina „nem tud egyetérteni”. Ebben a rendkívüli alapossággal és gondossággal megírt tanulmányban – talán nem tévedek, ha azt mondom – valójában magának Radics recepciójának a megszólítása a lényeg, miközben terjedelemre sem csekély, hatalmas műveltségi anyagot megmozgató képet kapunk Hász prózájának heterogén építményéről, irodalmi kontextusairól, hagyományfelhasználásának módjáról.

Kosztolányi és Csáth óta, hogy csak a bácskai klasszikusokat vegyem, nekem is szívügyem a térség irodalma, amely 1989 előtt rejtekutakon mutatta meg szá-