Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 3. szám - Mohai V. Lajos: Lezárhatatlan történet. Szubjektív beszámoló egy könyvről (Kovács Krisztina: A tágasság otthonossága)
129 lámjairól írott munkát, amely egyúttal az Ilia Mihálynak szóló tanítványi tisztelet megnyilvánulásaként is olvasható. Gyaníthatólag emiatt idézte a szegedi tudósnemzedékek fölnevelőjének azt a szerintem túlzó megállapítását miszerint: „a hirdetés korjellemző, kortörténeti dokumentum, régi újságok, folyóiratok hirdetései néha többet árulnak el korukról, mint az emlékiratok és szociológiai munkák, bennük van a történelem kicsi, de jellemző adatokban.” Ez lehet, hogy más korra igaz, de épp a 20. század első felére semmiképp sem, hiszen csak gondoljunk azokra a szerzőkre, Kassák Lajosra, Márai Sándorra, Illyés Gyulára, Vas Istvánra és Déry Tiborra, akik a magyar memoár- és emlékezésirodalom máig meghaladhatatlan teljesítményeit jegyzik. Hacsak – régies műszóval – korfestésüket nézzük, látjuk, hogy a korszak(ok) atmoszférájának a felidézését szinte mikrorealizmussal teszik. Anyagukban szinte mérnöki pontossággal nyomon követhető a teljes történelmi, szociológiai panoráma. A Nyugat reklámhirdetéseinek a nívója minden tekintet ben jóval alatta maradt a várakozásaimnak, amit, persze, a folyóirat mindegyik periódusának magas művészi és kulturális színvonala keltett előzetesen. (Vagy az a kép, amely bennem erről élt. Vagy a naivitásom, gondolván, hogy mégis a Nyugatról van szó.) Tehát én legkevésbé a csábítás művészetét érzem helyénva ló meghatározásnak, szemben a dolgozat címében sugallt mondanivalóval, azt viszont látom, hogy Kovács Krisztina igen helyesen kommunikációs jelenségként fogta meg a hirdetések anyagát, és ezért elfogadható az, amit végkövetkeztetésként leszűr: „A Nyugat reklámhirdetései egy heterogén és formálódó, a tömegkultúrára rendkívül nyitott időszak lenyomatai.” Hasonlóan széles merítésű szakirodalmi ismeret táplálja például az unikális képregénytörténeti fejezetét, illetőleg a Kosztolányi-kritikai kiadás két kötetéről hírt adó dolgozatát, pedig ezek a munkák, sem A rossz orvos , sem a Szent Imre himnuszok nem az életmű centrumában helyezkednek el. Ellenben alkalmasak arra, mondja Kovács Krisztina, hogy élesebb fényben lássuk például Kosztolányi fordítói gyakorlatát. Egyúttal mintha azt is mondaná, hogy óvatosan bár, de túl lehet lépni a „szép hűtlenek” stigmatizációján. Ezzel pedig maradéktalanul egyet lehet érteni. A nem fókuszban lévő irodalom- és kultúrtörténeti jelenségek vizsgálata egyébként is közel áll Kovács Krisztinához; ha tetszik, szívesen veszi gondjába ezeket. Egy másik példa a kötetből: különösen izgalmas A gólyakalifa és a zsáner film kapcsolatáról írott szövege. (Jó jel, hogy a fiatalabb irodalomtörténészek közül más is fölfedezte Babits eme, szinte a teljes életműben különálló, de talán épp ezért egyéb megfejtendő titkokat rejtő regényét. Nemrégiben Szénási Zoltán írt róla fontos tanulmányt. Valószínűleg lassan eljön az idő az irodalmi és olvasói köztudatban élő Babits-kép módosítására, és ezt a korrekciót majd feszengés nélkül tehetjük meg.) Itt e ponton idézhetem föl Kovács Krisztina doktori munkáját is, amit volt szerencsém elolvasni, és ami remélhetőleg hamarosan nyomdafestéket
